Fehér Béla: A magyar néplélek nem változik

Mire kiírta magából a Kossuthkiflit, addigra a fejében már készen állt a Jelenetek egy vakondűző életéből.

– Viszonylag gyorsan jött az új regény. Amikor legutóbb beszélgettünk, még a Kossuthkifli kapcsán, már akkor azt mondtad, hogy tulajdonképpen készen van, de semmit nem árultál el róla. Viszont közben elkezdődött és azóta már be is fejeződött Rudolf Péter rendezésében a tévésorozat-változatnak a forgatása. Vállaltál szerepet a filmkészítésben?
– Nem vettem részt benne azon kívül, hogy megírtam a regényt, ami a sorozat alapanyaga lett. Amikor kiderült, hogy Rudolf Péter megrendezi, már javában írtam a Jelenetek egy vakondűző életéből című regényt, és nem tudok egyszerre sok dolgot csinálni, hiszen közben hétről hétre kell prezentálnom egy tárcát is e lap hasábjain, ami azért nem annyi idő alatt készül el, mint amennyi idő alatt azt el lehet olvasni. Szóval külön kértem Pétert, hogy ne kelljen benne részt vennem. Az pedig, hogy ilyen hamar megjelent az új könyv, a kiadó döntése volt, nagyjából másfél év alatt írtam meg, júliusban lettem kész vele. De amikor írtam, még nem voltam biztos benne, hogy ebből egyáltalán lesz valami, s hogy a regény hívószavas szerkezete működik-e majd.

– A Kossuthkiflihez képest váltás történt, a történelmi kontextus után belecsöppentünk a kortárs magyar valóságba, de mindkét műre igaz, hogy road movie jellegű.
– Nézőpont kérdése, hogy a Kossuthkiflire úgy tekintünk-e, mint történelmi regényre. A XIX. században játszódik, de nem a történelemről szól, és szerintem inkább kalandregény, a Jelenetek egy vakondűző életéből pedig ebből a szempontból hasonlít rá, ha egyáltalán hasonlít. Igen, road movie jellegű mindkettő. Csak más-más korban játszódnak.

– Nekem van egy vesszőparipám, a szabadságharc utáni időszak nagyjából párhuzamba állítható a rendszerváltás időszakával. Ebbe pedig ezzel a két könyvvel pontosan beletrafáltál.
– Nem osztom ezt teljesen, de nyilván nincs új a nap alatt. A történelem ismétli önmagát, és a magyar lélek megmutatkozik a tatárjárással és a rendszerváltozással kapcsolatban is. Mátyás korában is kampányoltak, ahogy most is, és ugyanolyan elvtelenül teszik most is, mint akkor.

– Tehát tipikus jelenkori élet volna az, amit Ecsedi Gyula, a regény főszereplője él? Mennyire jellemző a társadalomra a folytonos hiányérzet? Én ezért a rendszerváltás katarzishiányát szoktam okolni.
– Itt egy olyan emberről van szó, aki kiszakadt a szocialista világból, és nem élte át a rendszerváltozást. Mi, akik ezt felnőtt fejjel megértük, mást vártunk, ez igaz. Türelmesen vettük tudomásul, hogy a demokrácia nem születik meg egyik napról a másikra, majd alakul, és nyilván nagyon jó lesz. Csak hát visszanézve már azt látjuk, hogy nem arra és nem úgy indult el ez az egész, mint ahogy mi vártuk. Kell néhány évtized, hogy mindezt fel tudjuk mérni rendesen: hogy a politikai ambíciók, a pártosodás, egyáltalán, a szocializmusból kinőtt politika és a szocializmusban szocializálódott emberek miként alakultak olyanná, amilyenek mára lettek. Mindez Ecsedi Gyula szempontjából légüres tér, Párizsból hazatérni sem könnyű, ugyanakkor van gyerekkori képe Magyarországról, amit nem talál, ahogy egyébként az új világgal sem tud igazi kapcsolatot létrehozni.

– Azért érdekes ez a történet, mert a mai húszasok, kora harmincasok ugyanilyen szituációban találták magukat: a régi rendszerben már nem éltek, az újat viszont nem egészen értik, ráadásul nem nagyon tudnak mihez kezdeni a diplomájukkal, főleg ha bölcsészek. Ecsedi beszél nyelveket, fordítana, tolmácsolna, de nem sikerül neki, végül olyan életformát választ, ami szinte kötöttségek nélküli. Építkezni ugyan nem lehet abból, ha valaki vakondűzőként járja az országot, de valamelyest mégis szeretne megállapodni.
– Az az álma, hogy ötvenéves korára legyen egy lakótelepi lakása, miközben mindenki onnan menekül. Ez azért erősen sérült lélekre utal. Az emberi kapcsolatokban igyekszik megtalálni a gyökereit. És akkor megint elő kellene hozni a légüres teret, amiben egyébként a mai fiatalok is lebegnek.

– A formavilág aranykora valamelyest leáldozóban van, és lassan-lassan megint az lesz inkább érdekes az irodalomban, hogy mit mondunk, nem pedig az, hogy hogyan tesszük. A Jelenetek egy vakondűző életéből egyesíti ezt a kettőt, a posztmodern és a történetmesélés találkozik egymással.
– A részemről ez nem tudatos, én nagyon tudom élvezni Esterházy posztmodernitását is. A szerkezet egyébként Fóton jutott az eszembe, egy gumis lovaskocsi ment végig az utcán, és ez felidézte bennem, hogy gyerekkoromban ugyanilyen kocsikon szállították a tüzelőt, és akkor ez beindította az asszociáció egész hálózatát, amiben egyébként általában benne él az ember, és a regény is erre épül. Minden blokkban van egy szó, ami később előhívja az asszociációkat. Ez részben egyébként igaz történet, egy ismerősöm emigrált, hazajött, végül mégis visszament, szóval van igazságalapja. Ebbe tettem bele a saját életem helyszíneit, de a történetben én magam nem szerepelek semmilyen szinten.

– A kritika eléggé megosztott a könyvvel kapcsolatban.
– Nagyképű volna, ha azt mondanám, hogy engem a kritika egyáltalán nem érdekel, úgyhogy inkább úgy fogalmazok, hogy a kritika nem befolyásol semmiben. A rosszmájú kritika pedig leginkább a magánembernek fáj, az írót nem érinti.