A szomorú, borongós és ködös északnyugat-amerikai tájban barangoló, jellemzően szétesett családokból érkező külvárosi kölyköknek elegük volt a műmájerré vált rockzenéből, de en bloc a világból is. A seattle-i színtéren egyre több zenekar jelent meg újra nyersre hangolt rock and rollal, ön- és világgyűlölő szövegekkel. A ma már rockzenei forradalomnak tekintett grunge-hullámból négy zenekar emelkedett ki: a Kurt Cobain vezette punkos, de popérzékeny, később legendává váló Nirvana; a metálos, misztikus Soundgarden; a legsötétebbnek, legelborultabbnak számító Alice In Chains – és a mindig kissé különutas Pearl Jam.
A gyöngylekváros srácok – élükön a korábban bolti eladóként dolgozó és szörfözgető, mokány termetű, Krisztus-fejű Eddie Vedderrel – kellően dühös, de mégis optimista végkicsengésű rockszámaikkal hódították meg előbb Seattle-t, majd az egész világot a kilencvenes évek elején. Aztán úgy alakult a műfaj története, hogy épp a grunge-fősodorból kilógó, sokak szerint csak a divatot követő Pearl Jam maradt talpon a hőskorszaktól máig. Az Alice In Chains – és persze a Nirvana – története a sajnálatos halálesetek miatt megbicsaklott, illetve véget ért; ahogy a Soundgarden is csak mostanában állt össze, 15 év „pihenő” után.
A Pearl Jam viszont a nagy áttörést hozó 1991-es Ten (rajta a klasszikus Alive-val) óta szállítja rendszeresen a lemezeket. A kilencvenes évek közepére valahol utat vesztettek, hogy aztán a ’98-as Yielddel találják meg a valódi, felnőtt, maníroktól mentes rockhangzást. A kétezres években a 2006-os, cím nélküli album és a 2009-es Backspacer ügyesen hozta össze a banda kezdeti lendületét az évek során megtalált szikár, férfias rockhangzással.
És most itt a Lightning Bolt, a Pearl Jam tizedik lemeze. Tízalbumnyi életművet még a rock and roll hőskorszakában is nehéz volt összehozni, nem hogy most, rég benn járva a lemezipar halálát és a minden korábbinál gyorsabb ütemű popzenei divathullámokat hozó 21. században. A Lightning Bolt a Pearl Jam saját, régen magasra tett mércéjéhez képest nem mestermű, inkább korrekt iparosmunka, ami megidézi az elmúlt harminc év megannyi rockzenei stílusát. Csak a régi, koszos, dühös grunge hangulatból nem maradt szinte semmi mára. A lemezre túlcsiszolt, steril, sokszor meglepően a nyolcvanas évek mainstream rockját idéző megszólalás jellemző. Különösen erős a régi U2 és Bruce Springsteen őszinte, menetelve feszítő zenéinek a hatása. A Pearl Jam továbbra is feszes és pörgős akar lenni – de ezúttal laposabb és kiszámíthatóbb a tartalom. Vedder szokásos daltémáit hozza az amerikai társadalomkritikától a sablonos egzisztencialista tépelődéseken át az életet igenlő, reményt nyújtó szólamokig.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!