– Folytatódik ez az együttműködés?
– Nem zárkózom el, de azt sem tudom biztosan, egyáltalán élek-e még holnap, ezt csak a Jóisten tudja.
– Amikor belépett a sajtótájékoztatóra, első szava az volt a Művészetek Palotája épületét illetően, hogy „hihetetlen”. Valóban akkora kuriózum ez Európa-szerte?
– Európában nagyon kevés kivételtől eltekintve a színház- és koncerttermeket több száz évvel ezelőtt építették. Ez azt jelenti, hogy bár sok közülük nagyon szép építészeti alkotás és kiváló akusztikával rendelkezik, a befogadóképességet illetően legtöbbjük túlságosan kicsi. Az a fajta épület, mint amilyen a Művészetek Palotája, inkább Japánra jellemző. Ezért nagyszerű és felfoghatatlan érték Magyarország számára, és őszintén mondom: európai mércével mérve az, hogy egy ilyen óriási koncerttermet hozzanak létre az összes infrastruktúrával és technikával együtt, ideértve a próbatermektől a kiszolgálóhelyiségekig mindent, rendkívüli ritkaságnak számít.
– Úgy fogalmazott, párhuzamot lát a magyar és az argentin klasszikus zene között.
– Igen, mind a két országnak rendkívül gazdag a hagyománya és a folklórja, és ez a klasszikus zenében is megnyilvánul, gondolok itt például Kodályra és Bartókra.
– Nálunk a népzene mint ihlető forrás ma már sajnos kevésbé jellemző. Mi a helyzet az argentin kortárs zeneszerzéssel?
– Jó a kérdés, de csak nagyon rossz választ tudok rá adni: fogalmam sincs. Sajnos egyáltalán nem vagyok képben az utóbbi években a saját hazámban született művekkel. Ugyanakkor feltételezem, hogy mivel az argentin folklór annyira gazdag, a ma élő zeneszerzők is biztosan széles körben alkalmazzák. Amire viszont nem tudok válaszolni, az az, hogy hogyan teszik ezt.
