– Argentin műsorral érkezett, ám ennek keretében egyik saját művének részletét is elhozta. Mennyi időt tölt zeneszerzéssel?
– Sajnálatos módon nagyon keveset.
– Lát arra esélyt, hogy egy kicsit növelje ennek az arányát? Vagy nem is tervezi?
– Talán egyszer, amikor öreg leszek, nem lesz hangom sem, és már nem tudom felemelni a kezemmel a karmesteri pálcát, akkor lesz időm több zenét szerezni. Attól tartok azonban, hogy addigra arra a komoly felismerésre is eljutok majd, hogy a zenémre senki sem kíváncsi, és ezért egyáltalán nem is fogok már komponálni.
– Érdekes az út, ami a művészt az énekléstől vagy egy adott hangszertől a vezénylésen át a komponálásig elviszi. Sokan jártak rajta ön előtt, például a magyar Kocsis Zoltán, akit először zongoraművészként ismert meg a világ.
– Semmi sem új a nap alatt. Ezt a reneszánsz attitűdöt nem mi találtuk ki, több mint 600 évvel ezelőtt már remekül működött. Ma sajnos éppen az ellenkezője történik: a mai kor embere igyekszik kiirtani ezt a fajta hozzáállást. Az olyan embereket, mint amilyen Kocsis Zoltán vagy én is, sok kritika is éri azért, mert több mindent próbálunk egyszerre csinálni ahelyett, hogy az ellenkezőjét tennénk.
– Azt gondolnánk pedig, hogy ez vezet előre, hiszen ha valaki vezényli és énekeli vagy el is játssza ugyanazt a művet, vagy ugyanattól a szerzőtől egy másikat, akkor az sokkal mélyebbre eljut a darab értelmezésében.
– Nagyon veszélyes az az út, amin most az emberiség jár. Megölik azt a reneszánsz szellemiséget, ami pedig évszázadokon át meghatározta a szellemi fejlődést. Ma már az az elvárás, hogy a világnak, a tudásnak csak egy-egy szűk területét ismerjük, műveljük. És ez nem csak a művészetre igaz. Ha valaki másként jár el, akkor azt keményen megkritizálják.
– Öt éve és most is azonnal igent mondott az önt megkereső Salva Vitának. Mindenkinek igent mond, ha jótékonyságról van szó, vagy ez esetben a Salva Vita céljait találta feltétlen támogatandónak?
– Ha segítségért fordulnak hozzám, akkor mindig igent mondok. Természetesen ezt megelőzően alaposan utánanézek az adott alapítványnak, hogy valóban komoly szervezetről van-e szó, vagy csak megpróbálnak hasznot húzni a nevemből. Kell az óvatosság: túl sok olyan alapítvány van manapság a világon, amelynek az adminisztrátorai palotákban élnek, Mercedesszel járnak és az első osztályon utaznak. Ha ilyen alapítvány kéri a segítségemet, mindig nemet mondok.
– Folytatódik ez az együttműködés?
– Nem zárkózom el, de azt sem tudom biztosan, egyáltalán élek-e még holnap, ezt csak a Jóisten tudja.
– Amikor belépett a sajtótájékoztatóra, első szava az volt a Művészetek Palotája épületét illetően, hogy „hihetetlen”. Valóban akkora kuriózum ez Európa-szerte?
– Európában nagyon kevés kivételtől eltekintve a színház- és koncerttermeket több száz évvel ezelőtt építették. Ez azt jelenti, hogy bár sok közülük nagyon szép építészeti alkotás és kiváló akusztikával rendelkezik, a befogadóképességet illetően legtöbbjük túlságosan kicsi. Az a fajta épület, mint amilyen a Művészetek Palotája, inkább Japánra jellemző. Ezért nagyszerű és felfoghatatlan érték Magyarország számára, és őszintén mondom: európai mércével mérve az, hogy egy ilyen óriási koncerttermet hozzanak létre az összes infrastruktúrával és technikával együtt, ideértve a próbatermektől a kiszolgálóhelyiségekig mindent, rendkívüli ritkaságnak számít.
– Úgy fogalmazott, párhuzamot lát a magyar és az argentin klasszikus zene között.
– Igen, mind a két országnak rendkívül gazdag a hagyománya és a folklórja, és ez a klasszikus zenében is megnyilvánul, gondolok itt például Kodályra és Bartókra.
– Nálunk a népzene mint ihlető forrás ma már sajnos kevésbé jellemző. Mi a helyzet az argentin kortárs zeneszerzéssel?
– Jó a kérdés, de csak nagyon rossz választ tudok rá adni: fogalmam sincs. Sajnos egyáltalán nem vagyok képben az utóbbi években a saját hazámban született művekkel. Ugyanakkor feltételezem, hogy mivel az argentin folklór annyira gazdag, a ma élő zeneszerzők is biztosan széles körben alkalmazzák. Amire viszont nem tudok válaszolni, az az, hogy hogyan teszik ezt.
