Ljudmila Ulickaja: A válság hasznos dolog

Örökbecsű limlom – ez Ljudmila Ulickaja személyes hangvételű új könyve. A legsikeresebb orosz írót kérdeztük.

– Új könyvében minden eddiginél többet árul el önmagáról. Nem tartott attól, hogy túlságosan kitárulkozik, és ezzel feladja korábbi írói pozícióit?
– Minden író számára létezik egy határ, ameddig elmehet, vagy ameddig el szokott menni önmaga megjelenítésében. Ebben a könyvben alaposan kitoltam a határvonalat, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen kitárulkoztam volna a közönségnek. Az Örökbecsű limlomot vallomásos jellegű könyvnek tekintem. Olyan, akár egy gyónás. A határokat ennek megfelelően én magam állapítottam meg, ezért nem félek tőle, hogy az olvasók rosszul fogadják. Természetesen a könyvben olyan személyes történetek is előkerülnek, amelyekről általában nem szokás beszélni, ilyen például a betegségem. De úgy gondolom, azoknak, akik hozzám hasonló dolgokon mennek keresztül, hasznosak lehetnek ezek az ismeretek. Abban az időben, amikor megtudtam, hogy beteg vagyok, több barátnőm is küzdött valamilyen súlyos kórral. Arra kértem őket, írják le, hogyan fedezték fel a betegséget, miként élték meg, hogyan keveredtek ki belőle. Egyikük, Irina Jeszina, egy jó nevű újságírónő a kérésemre egy könyvvel válaszolt, amelyben elbeszélte a saját történetét. Ebben a kötetben mindenki számára elfogadhatóvá tette a gondolatot, hogy a betegséggel is együtt lehet élni. Úgy működött ez számunkra, mint egy gyógyszer. Nagyon boldog lennék, ha a saját könyvemben leírtakkal valami hasonlót érnék el.

– Írásaival kapcsolatban újra és újra előkerül a műfajiság kérdése: szépirodalom vagy ponyva, magas kultúra vagy lektűr. Foglalkoztatják a kritikusok besorolásai, befolyásolják ezek az alkotásban?
– Vannak dolgok az életben, amelyek egyáltalán nem érdekelnek, a műfajiság kérdése ezek közé tartozik. Ez érdekes lehet a kritikusok vagy az olvasók, esetleg az irodalomtörténészek számára, de én nem foglalkozom vele. Azt írom, amit írni szeretnék. Voltak időszakok, amikor egyértelműen a női irodalom, a női próza prominens képviselői között emlegettek. Nem tudom, hogy ez bók vagy sem, de ugyanúgy hidegen hagyott, mint bármely egyéb besorolás. Sokszor hasznosabb leküzdeni a műfaji kategóriákat, hiszen az újítás éppen a határok átlépését jelenti, a különféle címkék csak korlátozzák az embert.

– Az Örökbecsű limlomban részletekbe menően foglalkozik a vallás, a tudomány és a kultúra szerepével a mai társadalomban. E három közül melyik határozza meg leginkább az embert ön szerint?
– A kultúra különbözteti meg az embert az állatvilágtól. Minden, ami körülöttünk zajlik, a kultúra struktúrái szerint történik, ennek megfelelően a tudomány és az egyház is a kultúra része. Más kérdés, hogy bizonyos időszakokban az egyház mindent elnyelt, bekebelezve a kultúrát és a tudományt egyaránt. A reneszánszban a művészet különféle megjelenési formái, a festészet, az építészet mind-mind egyházi megrendelésre születtek, így a kultúra az egyház berkein belül bontakozott ki, annak iránymutatásai szerint. A 19. század második felében újabb jelentős fordulat következett be: Darwin evolúciós elméletét követően mintha a kultúra a tudomány irányába mozdult volna el, és ez a folyamat azóta is tart.

– A könyvében igen komoly kritikát fogalmaz meg az egyházzal szemben. Valóban mély válságba került a vallási élet?
– A számos válság közül, amellyel manapság szembe kell néznünk, nem a gazdasági a legsúlyosabb, sokkal inkább a tudat válsága. Az egyház komoly krízisen megy keresztül, a pravoszláv legalább annyira, mint a katolikus. De úgy gondolom, a válság hasznos dolog, hiszen elősegítheti, hogy valami új, valami jobb jöjjön létre, így nagy érdeklődéssel figyelem, mi történik körülöttünk. Bízom benne, hogy az egyházak képesek lesznek kilábalni ebből a válságból, amelybe egyébként saját hibáik miatt kerültek. Hiszen a jelenlegi krízis oka éppen az, hogy a moralitást hirdető szervezetről kiderült, mennyire amorális tettei is vannak.

– Regényeiben távol tartotta magát a politikai állásfoglalásoktól. Az Örökbecsű limlom ebből a szempontból is újdonság, hiszen a kötet több írása is közéleti-politikai kérdésekkel foglalkozik. Mennyire tolakszik be a hatalom a mindennapokba?
– Volt egy újságíró barátnőm, s a lap, amelynél dolgozott, azzal a fejléccel jelent meg: a hatalom senkit se kényszerít, hogy rosszul éljen. Ez a kifejezés rendkívül fontos számomra. A hatalom mindig undok. Nem tudnék egyetlen politikai hatalmat sem felidézni a történelemből, amelyre igaz lenne, hogy különösen jól bánt az emberekkel. A jelenlegi hatalom is ennek megfelelően működik, de semmivel sem rosszabb, mint bármelyik korábbi. Együtt lehet élni vele. Hiszen nem akar megfojtani senkit, többé-kevésbé hagyja úgy élni az embereket, ahogy akarnak. Persze, akinek nagyra törő álmai vannak, annak a szabadsága egy részével kell fizetnie ezért. Ahhoz ugyanis, hogy a céljait elérje, lojálisnak kell lennie a hatalomhoz. Ugyanakkor ha valaki jó szakember a saját területén, ha a dolgát rendesen végzi, akkor ez elégedettséggel töltheti el, megtalálhatja a boldogságát. Megőrizhető tehát a privát szféra, ahol az ember kiteljesedhet. Ebben a hatalom nem akadályoz meg senkit.

– A nők társadalmi helyzetéről is értekezik az új kötetben, és mint egyéb kérdésekben, ebben is meglehetősen markáns véleményt fogalmaz meg. Mi a véleménye a feminista mozgalmakról?
– Nehéz erre néhány szóban válaszolni. A könyveimben részletesen foglalkozom ezzel a témával. A lényeg nagyon röviden, hogy amikor a feminista mozgalom elindult, harcként definiálta magát. Ha feltesszük a kérdést, hogy ki ellen, akkor a válasz egyértelmű: a férfiak ellen. Én azonban úgy gondolom, a harcnál sokkal fontosabb a partnerség gondolata. A háborúból semmi sem lesz. Nemcsak arról van szó, hogy a férfinak kell egy partner, akin uralkodhat, a nőnek is társra van szüksége, és ezt harccal nem lehet elérni. Mindeközben kialakult egy torz nőkép, amelyet csak a külső határoz meg, áruvá alacsonyítva ezzel a nőket. Ez a feminista mozgalom komoly belső ellentmondása.

– Egy korábbi interjúban azt mondta, a Daniel Stein, tolmács című regénye az utolsó, többet nem ír. Mégis sorban jelentek meg a művei. Új kötete összegzésnek, leltárnak is tekinthető, az Örökbecsű limlom a lezárás szándékával született?
– Amikor az ember befejez egy regényt, olyan elgyötörtnek, kifacsartnak és erőtlennek érzi magát, hogy úgy gondolja, soha többé nem fog regényírásba. Az idő múlásával aztán valahonnan – ki tudja, honnan – új erőre kap. Velem is ez történik minden alkalommal. És az igazat megvallva, már dolgozom is egy új művön. Nem tudom, hogy lesz-e elég időm, erőm és tehetségem ahhoz, hogy befejezzem, mindenesetre belekezdtem a következő regényembe.