Milyen lehetett kiegyezni Kádárral?

Tabajdi Gáborral beszélgettünk nemrég megjelent könyve kapcsán Kádár Jánosról és a hatalom technikáiról.

– A könyv első fejezetében a kommunisták hatalomra jutása kapcsán többször előkerül a politikai tapasztalat kérdése. Mennyiben járult hozzá eredményességükhöz a korábban elsajátított taktikai repertoár?
– A kommunisták 1945 utáni hatalomra jutása a geopolitikai helyzet következménye. Moszkvában döntöttek a hatalomátvétel lépéseiről, azok gyorsításáról vagy éppen a kivárásról. Az 1956-os krízis napjaiban azonban tényleges előnyt jelentett, hogy a párt tagjainak már négy évtizedes politikai tapasztalata volt. A hatalmi technikák egy részét szovjet képzéseken sajátították el: hogyan kell szélesebb együttműködést (népfrontot) létrehozni, majd kiszorítani az ellenfelet. Ugyanakkor az MSZMP megalakulásakor felértékelődtek az 1945 és 1948 közti „koalíciós” tapasztalatok is. Az új párt vezetése számolt a korábban már bevált útitársak felhasználásával is a konszolidáció érdekében.

– Az 1945 utáni időszakot általában nagyon egyértelmű felosztás mentén képzeljük el: voltak a kommunisták és a nem kommunisták. Valójában azonban ennél jóval bonyolultabb volt a kép, számos összefonódás jellemezte ezt a korszakot.
– Bármelyik korszakban tekintünk a hatalom kulisszái mögé, ugyanazt látjuk. Az 1945 utáni években korlátozott demokratikus rendszer jött létre. Akár az ekkori koalíciós kormányzás vagy esetenként az illegalitásban végzett közös munka számos személyes kapcsolatot eredményezett. Ezeket a kommunisták nemcsak a rivális pártok likvidálásakor használták fel, hanem a rendszer megingásakor a társadalom megnyugtatására is. Például már 1956 nyarán is tervbe vették nem kommunista politikusok mozgósítását.

– A könyvben megjelenik egy külön csoport, az úgynevezett antielit. Kik voltak ők, és milyen szerepet játszottak a rendszerben?
– Kádár sok esetben az 1948-as viszonyok alapján szemlélte a politikai teret – nem véletlenül, hiszen 1956-ban is a világháború utáni évek meghatározó politikai szereplői léptek elő. Az antielit tagjainak tehát olyan közszereplőket tekinthetünk, akik valamilyen értelemben tömegtámogatottsággal bírtak vagy ilyesmit tulajdonítottak nekik. Ahogy az egész társadalom esetében, úgy ezeknek a csoportoknak a kapcsán is a bomlasztás, az atomizálás, illetve a bevonás, semlegesítés volt a hatalmon lévők célja, felmutatandó, hogy a konszolidáció jeleként a rendszer lehetőséget ad nem kommunistáknak is.

– A forradalom után a hatalom mintha először csak tapogatózott volna, és csak bizonyos idő elteltével indultak be a megtorlások. Ennyire bizonytalan volt a pártvezetés a saját pozícióját illetően?
– Jól ismert, hogy melyek voltak a társadalmi ellenállás formái 1956. november 4. után s hogy a kádári pártvezetés csak hónapok múltán szilárdította meg a hatalmát az MSZMP-ben. A megtorlásnak ezt követően is több hulláma volt, utólag nem lehet egyenes vonalú történetként értelmezni az eseményeket. Köztudott, hogy a rezsim a Nagy Imre-pernek többször is nekifutott, de más ügyekben is jól megragadható az elsődlegesen megfogalmazott koncepció változása. A belügy, az újjászervezett állambiztonság folyamatosan gyűjtötte az adatokat, készen állt, ám direkt intézkedések végrehajtására a nemzetközi és a belpolitikai helyzet figyelembevételével került sor.

– A konszolidáció időszakának emblematikus szervezete a Hazafias Népfront. Ennek megszervezésében is az esetleges döntések, a véletlenek játszottak közre?
– A népfront megszervezése kapcsán heves viták folytak az MSZMP Politikai Bizottságának ülésein. Évekbe telt, amíg kialakult, hogy milyen formára van szükség. Apró Antal egy hatalmas, milliós taglétszámú szervezetet vizionált. Ezt azonban vezetőtársai elvetették, mert féltek a rendszer egységének a megbontásától, a Hazafias Népfrontot létrehozó Nagy Imre szellemétől. A megfelelő vezetők, elsősorban Ortutay Gyula megnyerése, majd a sikeres választási és kollektivizálási kampány után rögzült e sajátos képződmény helye a rendszerben.

– A párt igyekezett megnyerni magának prominens nem kommunista személyeket. Mi volt a szerepük ezeknek a társutasoknak?
– 1956-ban a vezetőség mélyen megélte a rendszer csődjét, a rezsim teljes elutasítását. Óhatatlanul szükségük volt tehát olyan személyek felmutatására, akik belföldön és külföldön egyaránt elismertek és nem kötődnek szorosan a rendszerhez. Ha másra nem is, ez arra mindenképpen jó volt, hogy megzavarják a politizáló tömegeket. Egyeseket kitüntettek, másokat lekenyereztek vagy kiszorítottak, így bomlasztották az ellentábort. És ha ez nem működött, akkor még mindig be lehetett csukni akárkit. Egy nagyon kifinomult hatalomtechnikai rendszer jött létre.

– A Személyes kapcsolatok című fejezetben egy urambátyámvilág képe rajzolódik ki, amely azonban ebben az időszakban sokakat megóvott a hatalomtól.
– Ez valóban egyfajta rugalmasságot kölcsönzött a rendszernek, és ez hozzájárult a konszolidáció sikeréhez. Kis országról van szó egy sok politikai fordulatot megélt elittel, így a kapcsolati rendszer működése nyilvánvaló. Kádár János fennmaradt levelezése révén a lefogott vagy akár kivégzésre váró ’56-os szereplőkért történő drámai közbenjárások mellett a rendszer kegygazdálkodásának kialakulása is megragadható.

– A konszolidáció biztosította a későbbi évtizedek állandóságát?
– Ez a kádárizmus egy új típusú hatalomgyakorlási mód létrejöttének időszaka. A pártállam újjászervezésével a rendszer restaurálódott ezekben az években, a politika mindennapi eszköztára azonban módosult. Ekkor fogalmazódott meg a híressé vált mottó: aki nincs ellenünk, az velünk van s számos később unalomig ismételt fordulat, szövegpanel.

– A különféle politikai érdekek ellenére egy személyhez kötjük a korszakot. Valóban minden döntésben Kádár akarata érvényesült?
– Ez az időszak Kádár személyes hatalmának a megszilárdulását is magával hozza. A karakteres figurák még a könyvben tárgyalt korszakban kikoptak mellőle, és megmaradtak a szürke, Kádárhoz hű PB-tagok. A „szövetségi politika”, amellyel a nem kommunistákkal történő kapcsolatokra utaltak, újraértelmezésében különösen jól megragadható a pártvezető szerepe.

– A fennmaradt iratok alapján milyen részletesen tárható fel a Kádár-korszak?
– A korai kádárizmus talán a magyar politikatörténet egyik legjobban megragadható időszaka. A hatalom belső köreinek gondolkodása is megismerhető, hiszen jegyzőkönyvezik az üléseket. Közben egy-egy jellegzetes döntés, például az egykori kisgazda politikusok rehabilitálása vagy az egykori pártok végleges felszámolása 1959-ben (!) egyéb forrásokból is megvilágítható. Titkosszolgálati iratokból vagy az állami bürokrácia aktái segítségével nyomon követhető, miként törekedett a kádári vezetés a társadalom depolitizálására, megnyerésére vagy atomizálására. Az ellenállás, megtorlás történetei mellett talán ezeknek a kiegyezési folyamatoknak az elemzése is közelebb vihet múltunk megismeréséhez.