Orosz Dénes: elvárások és indulatok

A Coming out rendezője szerint nagy szükség lenne szerethető magyar filmre, a magyar filmnek pedig közönségre.

– Magyarországon a szerzői filmkészítés dominál, és főleg a harmincas-negyvenes évek vígjátékai, melodrámái óta a műfajfilmnek nincsenek hagyományai. Most, hogy az elmúlt években néhányan, például ön is kifejezetten a szakmában addig lenézett műfaji film mellett kötelezi el magát, a törekvésük meglepő módon kerül konfliktusba az újságírókkal. Mintha utóbbiak nem értenék, vagy nem fogadnák el a magyar műfaji filmet.
– Igen, engem is meglep ez a hozzáállás. Amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetemre bekerültem, érezhető volt még a szerzői film és műfaji film megítélése közötti különbség előbbi javára, de már oldódóban volt a kettő közötti ellentét. Az utánunk következő osztályok összeállításakor pedig még inkább fontos lett a sokféleség, és külön figyeltek arra, hogy vegyes legyen az összetétel az érdeklődési kör szempontjából. Megjegyzem, a zsánerfilm és szerzői film keveredhet, sőt keveredik is, a saját filmjeim is ilyenek. Szenvedéllyel készítem őket, és olyan kérdéseket fogalmazok meg bennük, amelyek mindennél jobban érdekelnek, foglalkoztatnak. A szerzői filmes hagyomány természetesen erősen él a hazai filmkultúrában, és ezt egyébként nagyon üdvösnek tartom. A mostani ellenérzésnek bizonyos részeit ezzel együtt nem értem, és a saját filmemmel kapcsolatban úgy látom, mintha nem magáról a produktumról lenne szó. A Coming outtal kapcsolatban olyan indulatok törnek fel, amelyeket nem közvetlenül a film vált ki. Sok minden lehet ebben: szólhat ez a témának, a légkörnek, annak, hogy három évig alig volt filmkészítés, és most, hogy az új rendszer beindult, egyfajta csodavárás állapotában van mindenki. Teljesen szürreális hangulatot érzek a magyar filmmel, és különösképpen a zsánerfilmmel kapcsolatban, ugyanis nincs akkora baj, mint amekkorát egyesek kiáltanak. Irreális elvárások keverednek indokolatlan, szélsőséges indulatokkal.

– A műfaji filmmel való elköteleződése már kezdetektől megvolt, vagy folyamatosan tolódott el a széles közönséget megcélzó filmek készítése irányába?
– Gyerekkorom óta filmrendező szerettem volna lenni. A zsánerfilmhez való alkotói vonzódásom viszont nem függ össze a filmfogyasztási szokásaimmal, hiszen mindenféle filmet megnézek. Legutolsó mozgóképes élményem például a Beszélnünk kell Kevinről volt, amely erőteljesen szerzői film. Rendezőként egyszerre törekszem arra, hogy szeressék a filmemet, és hogy a lehető legtöbb emberhez jusson el. Azért is feladatunk a műfaji filmben minőségre törekedni, ugyanakkor a nézőket is megpróbálni visszacsalogatni, mert elképesztően kevesen nézik a hazai filmeket.

– Van egy általános zavar a Coming outtal kapcsolatban, amelyben számon kérik a műfajiságot egy műfaji filmtől, vagyis hogy a történetet miért romantikus vígjátékban dolgozta fel. Ezzel mit tud kezdeni egy rendező?
– Kétségtelenül furcsállom, ha valaki azt várja el, hogy a romantikus vígjátékom szociodráma is legyen egyben. Amikor egy forgatókönyvet írok, nem egy műfaj lebeg a szemem előtt, amit vonalzóval kényszerítek rá a sztorira. A történet belső törvényeit tartom szem előtt, nem egy műfaj kereteit. Sőt, szerintem akkor lesz lélektelen egy magyar zsánerfilm, ha csak a szabályokat akarja desztilláltan követni, és az amerikai tömegfilmet utánozni. A Coming out esetében úgy alakult, hogy a történetem humorral, a romantikus vígjáték stílusában működik a legjobban. Ezt dobta ki a sztori törvényszerűsége. Lehetett volna mindezt kisrealizmussal is megközelíteni, de az egy másik film lett volna. Egyébként pedig ha valaki azt mondja, hogy elsiklok a drámaiság felett, azzal azért nem tudok egyetérteni, mert a dráma a karakter útjában benne van, csak éppen komikumban csúcsosodik ki. Bőven van a filmben dráma – csak éppen ez vígjátéki drámaiság.

Orosz Dénes

Fotó: Hegedűs Márta / Magyar Nemzet

– Üzenetet kell magában hordoznia egy műfaji filmnek?
– Minden filmnek kell legyen mondandója, premisszája, de ennek nem muszáj feltétlenül világmegváltó gondolatnak lennie. A Coming outban szó van a mai Magyarországról, a másságról, az idegengyűlöletről, még ha ez utóbbi csak szőrmentén jelenik is meg. Az emberekben talán óhatatlanul ott bujkál a kérdés, hogy szabad-e nevetni rajta, vagy nem. Én kimondom: szabad, nyugodtan lehet nevetni.

– Többen a másság témáját csak dokumentumfilmben tudják elképzelni, bár szórakoztató filmek sora haladta már meg ezt az elképzelést, és nemcsak amerikai produkciók. Számon kérhető a rendezőn a szubjektivitás?
– A film alapvetően egy szubjektív állítás. Hogy azon belül mennyire akar egy alkotó elfogulatlan lenni, az már más kérdés.

– A Poligamy után a Coming out is egy romantikus vígjáték. El tudja képzelni magát más műfajban, vagy ez egy életre szóló szerelem a romkommal?
– Természetesen nyitott vagyok más műfajokra is, sőt biztos vagyok benne, hogy fogok még másfajta filmet is rendezni. Bár ha valaki egy karriert szentel egyetlen filmműfajnak, azzal az égvilágon semmi gond nincsen. Egy vegytiszta vígjáték elkészítése legalább annyira érdekel, mint egy dráma, vagy egy thriller.

– Egy kolléga említette nagyon pontosan néhány hete az Adéle élete kapcsán, hogy nincs tabudöntés, mert már minden meghökkentőt láthattunk a vásznon, amit csak el lehet képzelni. A vígjáték ezen belül is progresszív műfaj, amelyben az elmúlt húsz évben gyakorlatilag minden elképzelhetőn túl vagyunk, a szó gyakran legordenárébb értelmében. Van még innen tovább?
– A romantikus komédia – éppúgy, mint a horror – valóban eljutott egy olyan végpontra, ahol felmerül a kérdés: merre tovább? Ilyenkor szokott valami olyan új dolog következni, ami szokatlan, addig nem ismert módon újraértelmezi a műfaji kereteket. Mint amikor a Mátrix teljesen új szintre helyezte a kilencvenes évek végén az akciófilmet. A választ a hogyanra még nem tudjuk, de biztos vagyok benne, hogy a romantikus komédia is képes megújulni. Ami a Coming outot illeti, úgy érzem, új fénytörésbe helyezi a megszokott sémát: azzal a felállással, hogy a homoszexuális férfi harcol a feltörő heteroszexualitása ellen, kapott egy új lendületet a tematika a filmen belül.

– Említette, hogy a magyar műfaji filmek korábban hagytak maguk után kívánnivalót. Ilyen értelemben a Coming out még a vizuálisan egyébként nemzetközi sztenderdet idéző Poligamyhoz képest is előrelépett a filmszerűség tekintetében.
– Ebben nagyon sokat számított, hogy a két játékfilm között gyakorolhattam a szakmát egy tévésorozatban, a Hacktionben, amelyben rendezőként gyakorlatilag szabad kezet kaptam – a  jeleneteket úgy dolgoztam fel, ahogy akartam, persze a rendelkezésre álló lehetőségeken belül. A Coming out esetében Fillenz Ádám operatőrrel közös célunk volt, hogy egy gazdagabb, átgondoltabb, a filmnyelvet jobban kihasználó mozit készítsünk, hogy dinamikája, dramaturgiája legyen a képeknek, hogy fel legyenek építve a jelenetek, kameramozgások. Én egyébként a konstruktív kritikát építőnek tartom. Igyekeztem a Poligamyban „elkövetett” hibáimat kiküszöbölni, mind a történetmesélést, mind a karakterek kidolgozását tekintve. Az elsőfilmeseknél gyakran megesik, hogy az ember bezárkózik, és nem hallgat meg mást. Ezzel sajnos én is így voltam. Most már látom, milyen fontos nyitottnak maradni.

– A színészek játéka általában megbízható volt a Coming outban, két üde színfoltja mégis Karalyos Gábor és Mucsi Zoltán játéka volt. Előbbi érett alakításával vált most igazi színésszé, utóbbinál pedig öröm volt nézni az évek óta gyakorolt harsánysága után az őszinte gesztusokat, és a lefojtott minimalizmust.
– Ahogy Gábor megjelent a castingon, és eljátszott egy jelenetet, rögtön azt éreztem: na, erről beszélünk. Remek színész. Fontos volt, hogy sugározzon belőle egy kedvesség, amitől a néző megszereti. Neki ezt játszania sem kellett, ő ugyanis egyszerűen jó ember. Mucsi Zoltán pedig ahogy a meghallgatáson elmondta a szövegét, a papírra vetett mondatok hirtelen sorssá formálódtak. Mögé lehetett látni egy egész életet. Azt hiszem, az Zoli titka, hogy nem poénra játszott. A dolog igazságát kereste, a poénnal pedig nem törődött, és ettől működik igazán a figurája, ami humoros, de mégsem karikatúraszerű.