Rablóhalak: magyar válasz az Amerikai pszichóra

Hogyan mulat a magyar yuppie, hogyan szeret egy multis? Mindez kiderül a Rablóhalak című kötetből. Interjú.

Az első könyves Kötter Tamás jóvoltából megszületett a magyar újkapitalisták, yuppie-k és a multinacionális cégeknél gürcölők rendkívül szórakoztató, ugyanakkor mélyen megható bestiáriuma, a budapesti édes élet keserű krónikája. Csak nemrég jelent meg a Rablóhalak című novelláskötet, de máris lelkes kritikákat kapott szakmai körökből. Többek között Márton László és Tandori Dezső üdvözölte ezt a magyar irodalomban eddig szokatlan hangot, amelynek rokonságát sokak szerint Bret Easton Ellis és Michel Houellebecq írásművészete környékén kell keresni. Az álnéven író, civilben sikeres ügyvédi irodát vezető szerzővel beszélgettünk a győztes osztály viselt dolgairól.

– Truman Capote könyvben teregette ki környezete viselt dolgait, ezt követően számkivetett lett a saját köreiben. Nem tart hasonló reakcióktól?
– Azt hiszem, hogy a férfiak java része rendelkezik iróniával, és a nők közül is azokat tisztelem és szeretem, akik tudnak magukon, a hibáikon és a botlásaikon nevetni. Így is válogatom meg a barátaimat. Akiket megénekeltem ebben a novellafüzérben, azoknak ez a tulajdonsága láthatóan nincsen meg, és ezért kerülnek tragikus vagy tragikomikus helyzetekbe.

– Akkor is meglehetősen furcsa állapot lehet egyszerre résztvevőként és élményeket gyűjtő íróként mozogni egy adott közegben.
– Tulajdonképpen ez valóban – Woody Allen szavaival élve – egy kafkai élmény volt. Hiszen valóban ismerem ezt a közeget, nagyon sok képviselőjével, tagjával találkozom. A novelláknak van ugyan egy jól körülírható történetük, de fontosabb, hogy mindig egy-egy állapotot írnak le, ami a kilencvenes évektől kezdve folyamatosan alakult ki Magyarországon. Létrejött egy önálló osztály, vagy ha nem marxi kategóriákkal akarunk dolgozni, egy réteg, vagyis a multinacionális vállalatoknál dolgozók csoportja, akik a hipergazdagok és az alsó középosztály között helyezkednek el. Kialakult a saját nyelvezetük, megvannak a saját vágyaik, céljaik és gondolkodásviláguk. Úgy éreztem, hogy ennek a nagyon jelentős és a termelés nagy részét elvégző technikusi réteg életének a bemutatásával adós volt eddig a magyar irodalom.

– Mégis nehéz elképzelni, hogy egy jól menő ügyvédnek miért fontos, hogy a rosszabbul öltözött bölcsészszakma elismerését is kivívja.
– Apósomat idézve: azért ír az író, mert írnia kell. Ha van az embernek minimális tehetsége és erős belső késztetése, akkor azt ki kell adnia magából. Én ennek a késztetésnek engedve kezdtem csiszolni az íráskészségemet az egyik hazai íróiskolában. Nyilván mindenkinek a saját korában kell élnie, ahogy Kassák mondta, és ezért egy alkotó ember számára nem lehet közömbös, hogy el tudja-e fogadtatni magát a kortárs irodalmi közeggel. Persze a legfontosabb visszacsatolás az, amit a magyar filmesek például sokszor elfelejtenek, a közönség.

A Rablóhalak szerzője mutatta meg a budapesti éjszakát Michel Houellebecqnek

Fotó: Béres Attila

– A szakmai elismerésekre már most sem panaszkodhat. Meglepte, hogy számos jó nevű kortárs író ilyen meleg szavakkal üdvözölte belépőjét az irodalmi életbe?
– Valóban meglepett, különösen Tandori Dezső érdeklődése. Igaz, a tanáraim, így Szécsi Noémi, Cserna-Szabó András és Márton László mindig biztattak, és a nevüket is adták a kötethez ajánlások formájában. Miután elküldtem neki a kötet írásait, ő vette fel a kapcsolatot a kiadóval, hogy érdeklődjön rólam.

– Nem titok, hogy irodalmi példaképei közé tartozik Michel Houellebecq, és ha jól tudom, hosszabb időt töltött a francia író társaságában annak legutóbbi budapesti látogatásakor. Ha nem titok, miről beszélgettek?
– A hanyatló Nyugatról, a hanyatló nyugati férfiról beszélgettünk, miközben Houellebecq lelkesen üdvözölte a politikailag nem korrekt magyar nőket, akik nők maradtak, ellentétben a teljesen elférfiasodott nyugati társaikkal, akik már képtelenek örömüket lelni a szenvedélyben és a testiségben, miközben olyat várnak el a férfiaktól, amit maguk sem tudnak megadni nekik: a szerelmet és az önzetlen szexualitást.

– Sok mai jelenség, így a celebkultúra, a valóságshow-k és a romkocsmák világa is feltűnik az írásokban, feltűnően nincs jelen ellenben a politika. Szándékosan kerülte a közéleti utalásokat?
– A könyvben ábrázolt emberek nagy része amorális lénynek számít, se nem jók, se nem rosszak. A saját érdekeik szerint cselekednek minden pillanatban. Úgy éreztem, ha belemegyek a politikába is, akkor olyan mellékvágányokra tévedek ennek a sajátosan működő rendszernek a bemutatásakor, aminek köszönhetően éppen a nagy hazugságról terelődne el a figyelem. Minden rendszert egy nagy hazugság tart fönn, és az a kérdés, hogy ezt a nagy hazugságot ki hogyan fordítja le a maga nyelvére és alakítja át kis hazugságokká, aminek köszönhetően elviselhetővé válik ez a rendszer.

Márton László és Tandori Dezső is lelkesen üdvözölte
ezt az új hangot a magyar irodalomban

– Az azonban mégiscsak közügy, hogy a könyv tanulsága szerint még mindig olyan félgyarmat vagyunk, ahová sok külföldi azért érkezik, hogy gazdagnak hazudva magát könnyen jusson gyönyörű lányokhoz.
– Igen, sajnos félgyarmati ország vagyunk sok szempontból, és akiket én leírok ebben a könyvben, azok jó része a gyarmatosítók kollaboránsa, még akkor is, ha időnként igyekszik kikukucskálni ebből a szerepből. Kettős identitásuk van, hiszen ugyanúgy magyarok, mint mi, és valószínűleg a többségük szereti is a hazáját a maga módján, ugyanakkor elköteleződtek egy struktúra mellett, ami viszont nemzetközi. A sokat emlegetett lokalitás és globalitás problémája állandóan jelen van az életükben, és sokan azok közül, akiket személyesen ismerek, nem tudják ezt feloldani teljes mértékben. Részben azért egyébként, mert hiányzik belőlük az önirónia, részben meg nem hiszik el, hogy a munka valójában az embernek egy szörnyű teher, amit csak azért visel el, hogy pénzt keressen, amit majd elkölthet.

– Az írások ironikus felhangja mögött feltűnően ott van a részvét és az együttérzés is. Jól érzem, hogy hiába gúnyolja ki alaposan a szereplőit, azért valójában sajnálja is őket?
– Sokan azok közül, akiknek először megmutattam a szövegeimet, azzal kritizáltak, hogy az írásaim nagyon ellisesek. Nyilván tanultam tőle, elsősorban az ironikus-tragikus felhangú oldalát az írásnak, amit tulajdonképpen bárki elsajátíthat, aki elolvassa az Amerikai pszicho Nyomozó című fejezetét. Ugyanakkor van egy nagy különbség. Ellis hősei robotszerűek és tulajdonképpen elpusztíthatatlanok. Az én hőseim viszont olyan tragikus hősök, akik állandóan megsebesülnek és elesnek a számukra adott küzdelem földjén. Az én hőseim valójában gyenge karakterek és gyenge katonák.

– Új hangként jelent meg a magyar prózában, de kíváncsi lennék, hogy a nemzetközi példák mellett tud-e olyan magyar szerzőket említeni, akikkel szellemi rokonságot vállal?
– Mándy Ivánt tudnám kiemelni, aki erősen ironikus vonalat képvisel a magyar irodalomban. Rajta kívül mesteremként tudnám megnevezni Cserna-Szabó Andrást, akinek Szíved helyén épül már a halálcsillag című regénye az én könyvem világának az előzményeit mutatja be tulajdonképpen. Kerékgyártó Istvánt fontos még kiemelni, akinek Rükverc című könyvét nagyon fontosnak érzem, ha a mai magyar valóságról van szó. Nagyra tartom még Jászberényi Sándort is, aki szerintem jó eséllyel lehet a magyar Hemingway.

– Talán elárulhatjuk, hogy vidéki származású. Volt annak idején önben egy olyan erős vágy, hogy akkor most meghódítja a fővárost?
– Mindannyian be akarjuk venni ezt a fellegvárat, és mindannyian a napra törünk, csakhogy kilencvenkilenc százalékunk elbukik. A második, készülő novelláskötetem pont erről a bukásról szól majd.

– A magyar irodalomban a mai napig az számít igazi írónak, aki regényt ír. Miért döntött mégis a novellák mellett?
– Úgy gondoltam, hogy egy kezdő író először ne regénnyel jelentkezzen, hacsak nem gigantikus tehetség, amit magamról sajnos nem mondhatok el. Ennek az első kötetnek a világa annyira megfogott, hogy szeretném a hőseim egy részének az életét folytatni, sőt egy harmadik kötetet is tervezek, ami lezárná ezt az egészet. Nem mondtam le a regényírás gondolatáról sem. Egy novellámat duzzasztom regénnyé, a kétharmada már készen is van, a munkacíme jelenleg Élet az ember után. Egy nő meséli el benne az életét huszonöt éves korától negyvenöt éves koráig, a kilencvenes évek vadkapitalizmusától egészen a kétezer-tízes évek ezoterikus valóságáig.