Rémálmok

Ha volt valami, amitől rettegtem gyerekkoromban, az nem a mumus volt, hanem Sindó Kaneto Onibaba című filmje.

El is ment a kedvem egy életre a stikában tévézéstől, miután hetekig halott szamurájokról álmodtam, aminél Krúdy és Freud szerint azért akad jobb is. Valószínűleg nem voltam ezzel egyedül, az Onibaba felbukkanása a hatvanas-hetvenes évek magyar televíziójában a meglepetés erejével hatott, váratlanul csapott le két Kloss kapitány és Stirlitz között, napokig beszéltek róla a piacon. Pedig előtte ment a mozikban, de a tömegek nem lelkesedtek a kortárs japán filmművészetért, ám a tévé fétis volt, és oltár, az egész ország csüngött rajta Szabó Lászlótól az éjszakai korhatáros filmekig. A horrorról, mint műfajról viszont mit sem tudtunk, az maradt a hétköznapokra.

Sindó Kaneto filmje persze nem horror, de ma úgy mondanánk, hogy bővelkedik horrorisztikus elemekben, amelyek abban a korban és közegben revelációnak számítottak. Az Onibaba második felbukkanása az életemben kamaszkoromra tehető, amikor az ember úgy működik, mint a szivacs, különösen, ha belecsöppen a Filmvilág című folyóirat szerzői által működtetett, féllegálisnak tűnő filmklubok világába, ahonnan nincs kiút. Nagyon vártam a vetítést, nyilván azért is, hogy megszabaduljak végre a bevésődött szorongástól, de nagyobb súllyal esett a latba, hogy teljesen rákattantam a japánokra, Ozutól Kuroszaván át Oshimáig. A harmadik csapás fiatal felnőttként ért, a negyedik meg most, a nagy újranézések és olvasások idején, amikor a végső bizonyosságok születnek. Például az, hogy az Onibaba legalábbis remekműgyanús. Készítésekor Sindó Kaneto már túl volt egy másikon (a Kopár szigetet az Etalon Film nemrég szintén megjelentette DVD-n a japán filmművészet remekeit bemutató sorozatában, ahogy Sindó Kaneto Onibabáját és Kuroszava Akira három klasszikusát is), amelynek lenyűgöző képi világa már előre vetítette a négy évvel későbbi (1964-es) titokzatos-misztikus látványt.

Az Onibaba története a középkori Japánba repíti vissza a nézőt, ahol egy magára maradt nő és anyósa a túlélésért folyó küzdelem során szamurájokat csalnak tőrbe, hogy aztán megöljék és kifosszák őket. Aztán egy napon a fiatal nő beleszeret egy szökött katonába, amitől a rokon még jobban bevadul. És közben úgy susog az a nyomorult nádas, hogy a néző szintén kezd megzavarodni. Mint ebben a klasszikus japán történetben gyakorlatilag mindenki. Abszurditásig fajuló erőszak, maradék józan eszüket és ép erkölcsi érzéküket elveszítő véglények botorkálnak a semmibe, nyüszítenek a háború kutyái. Ez nem a Bushido, a szamuráj erkölcs világa, az álomnak vége. Naná, a hatvanas évekből nézünk vissza, Nanking, vesztes háború, Hiroshima után. A remény azért felcsillan a nihilben, talán majd az a fiatal lány. Talán.

De az Onibaba nem akad el egy szimpla antimilitarista, háborúellenes parabola szintjén, ami még ráadásul jól valagba is rúgja a hagyományt, amelynek jegyében később Mishima felkoncolta magát. Van itt minden, amitől teljessé válik bennünk a (mozgó)kép. Remekbe szabott fényképezés, hangbravúrok, filozófia és erotika, kikacsintás az aktualizálásra fogékony ínyencekre (a Taiko dobok összehozása a kortárs amerikai dzsesszel) és nagyon komoly borzongatás. Szintézis. Mintha Hitchcock árnyjátékot rendezne.

Sindó Kaneto maga a mozi. Kilencvenhat éves korában még forgatott, közel ötven filmet rendezett, több mint kétszáz forgatókönyvnek volt aktív részese, és producerként gyámolította a kortársakat. Hogy bármi mást mikor csinált, nem tudjuk. A DVD-változatban viszont még az is jó, hogy jár hozzá egy negyvenperces werkfilm, amiből sok minden kiderül. De a maszkos szamurájt, úgy is mint az igazság kegyetlen angyalát ábrázoló borítót azért éjszakára fordítsuk lefelé. Sosem lehet tudni.