Túlélni a kor sivatagát – a Quimby új lemeze

Underground zenekarból alternatív rockhősök, majd össznemzeti intézmény lettek. Quimby: csúcs vagy zsákutca?

A 22 éve alkotó Quimby a kilencvenes években Dunaújvárosról indulva a fővárosi alterművészvilág zászlóshajója lett; majd Kiss Tibor énekes-gitáros kétezres évek eleji megzuhanása és újra önmagára találása után még érettebb, még kiforrottabb zenekarként folytatták tovább az alkotást – immár országos és külhoni sikereket élvezve. A két évtizede kitartó működés és siker receptje minden bizonnyal a kialakult Quimby-hatosfogat összetétele. Egy zenekarvezető frontember és őt kiszolgáló háttérzenészek helyett hat önálló, önmagában is sokszínű, zeneileg sokfelől érkező és sokfelé tekintő karakter alkotja a Quimbyt. Kiss Tibor (ének, gitár), Varga Livius (ütőhangszerek, vokál), Gerdesits „Faszi” Ferenc (dob), Balanyi Szilárd (billentyűk), Mikuli Ferenc (basszus) és Kárpáti „Dodi” József (trombita) között mindig van annyi kreatív feszültség – és harmónia –, hogy lemezről lemezre, dalról dalra valami újat villantsanak fel a Quimby színes-szagos alternatív univerzumából.

Talán ez a folyamatosan működő ön- és közreflexió is közrejátszott abban, hogy a banda időben észrevette a zsákutcát. Az Ajajaj heveny öregecskedés és elzoránosodás jegyeit mutatta, a Most múlik pontosan pedig nyolc év alatt beépült a néplélekbe – és nemcsak a Quimby-féle eredeti változat, hanem annak mindenféle feldolgozása és azok feldolgozásai miatt. Az undergroundból a magyar értelemben vett csúcsokra érkező Quimbysek minden kapálózásuk ellenére intézmény lettek. De úgy tűnik, a Kaktuszligettel ez ellen lázadnak újra: megint kapálóznak, és jól teszik. Akár zúzós, akár finomra hangszerelt új számaikat nézzük, súlyos és mély mondanivaló tükröződik bennük. Egyéni élethelyzetek és kilátások keverednek össze korrajzokkal, sőt, közéleti problémákra utaló megfejtésekkel. A Quimby hol melankolikusan, hol érzékelhető dühvel mesél korunkról és környezetünkről – de megadják a reményt, hogy a végén mindenkinek marad egy búvóhely, ahol önmaga lehet.

A már hónapokkal ezelőtt megismert Kivándorló Blues zenében és szövegben is erős, súlyos albumnyitó dal. Kiss Tibi sötét költői víziókkal ábrázolja a kivándorlók kétségeit, az elvágyódás és a honvágy között kavargó érzelmeket, 21. századi változata ez az Ady-féle korholó hazaszeretetnek. „Ne szoríts meg engem, ne szoríts erősen, ez fáj, inkább szoríts nekem, ha menni muszáj; hidd el én veled maradnék, szívesen széjjelszakadnék, ha lenne mér', Magyarország!” A zúzás folytatódik a következő dalban: az Unbekannte Schmerzen című, német–magyar keveréknyelven megszólaló, szürreális etűd megidézi a Quimby legelborultabb oldalát. Az elmúlt harminc év magyar underground hagyományaiba is illeszkedő dalban Kárpáti Dodi trombitás énekel: „Egy 55 éves fószer gondolatai, aki már túl van az életközépi fordulaton, és a dal egyesíti mindazokat a gondolatokat, amik megfordulnak a fejében. Mi van a midlife crisisen túl?” – mesél a dalról Kárpáti a Recordernek.

A Senki se menekül instant Quimby-sláger: az Autó a szerpentinent felidéző vadnyugati-vadkeleti, kaktuszligetes-ördögszekeres road movie-s dal a rögös útról, az út persze itt magát az életet jelenti, nem csoda a zen megidézése sem a dalszövegben. „Hát szoríts magadhoz mindent, ami fontos, és üvölts az ég felé; Mert amit nem becsülsz meg ma, az holnapra már mind az ördögé lesz; És aztán hívhatsz papot, gyónhatsz százszor, mámorba márthatod a fejed, De már soha többé nem felejted el, hogy ez volt az egyetlenegy kis életed” – üzeni Kiss Tibi. A Lámpát, ha gyújtok intim, halk, visszafogott szerzemény vonósokkal meg dobseprűzéssel; éjszakai dal ez, éjszakai férfimerengésekkel a létről s inkább a bizonytalanságról, mint a bizonyosságról. Az éjszaka után meg itt a virradat: hajnali részegség, józanodás, félálom, ez a Hajnali Pszicho, mániákusan, hipnotikusan körbejáró fő zenei témájával, előbb lefojtva, aztán beindulva. „Adva van egy kép, melyben valahol valamikor hajnalban egy csávó hétköznapi igazságokról filózik az ébrenlét és az álom határán” – mondja a dalról Kiss Tibi.

A Son Of A Bitch egy, a Quimby angol nyelvű gyökereihez visszatérő, tökös, kemény blues-funk-rock dal, vagány riffekkel. A Jön a huzat valahonnan viszont újra egy kilégzés: melankolikus, kicsit nótázó, népies ballada a világról, Istenről, annak hiányáról meg az ördögről. „Hej de nagyot fordult ez a világ, nincsen Istene, azóta csak bólogatunk fejjel lefele.” A Hó játékos gyerekdal, népi hangzással meg elektronikus szöszmötöléssel. A Kényszerleszállás visszahúz a földre, sőt a föld alá: Varga Livius apokaliptikus hangvételű, súlyos hangulatú magánszáma ez, „Néha a dolgokon változtatni csak annyi: tudni róluk” – mondja róla Livius. A lemez végéhez közeledve az Állatok a levegőn egy utolsó punkos, kőegyszerű nekirugaszkodás, feszültséglevezető tombolda. A záró Búvóhely végül egy klasszikus lemezzáró, egyszerre könnyed és súlyos kocsmadal, mérleg vonása az élet (vagy az élet utáni élet) kilátásairól. A Quimby „kaktuszosnak” mondta az új lemez hangulatát, és igazuk is van: kívülről szúrós, szikár dalok ezek, bennük viszont ott kering az élet, ott rejtőzik a túlélés reménye a jól védett vackokban, búvóhelyekben.

(Fotó: Gálos Viktor / Quimby.hu)