A festő, aki ecsettel támadt az angol királynőre

A királynő, a bankrabló és a meztelen szupermodell találkozása Sigmund Freud unokájának műtermében.

Belép az ember a kiállítás utolsó termébe, és már-már aggódni kezd: vajon a tekintélyes képkeretek tényleg elbírják ezt a töméntelen mennyiségű emberhúst. Mert hiába tudjuk az eszünkkel, hogy a bőrfelszín ecsetvonások nyomán hullámzik és gyűrődik a vásznon: Lucian Freudnál, a huszadik század egyik legsajátosabb életművét létrehozó festőművésznél kevesen tudták hatásosabban képpé komponálni az emberi létezés testi vonatkozásait.

De nincs szó érzéketlenségről vagy a materializmus dicshimnuszáról. A kezdeti, szikárabb portrékon ugyanannak az elszánt kutatómunkának az eredményét fedezhetjük fel, mint a kései drabális aktokon: hogyan ragadható meg az emberi létezés és az egyéniség a maga legsúlyosabb, legkifejezőbb valójában, ráadásul úgy, hogy a szépségre és a harmóniára vonatkozó általános elvárásainkat ugyan felfüggeszti ez a klasszikusan iskolázott és virtuóz tudású piktor, miközben stílusa a szó jó értelmében tetszetős tudott maradni a legdurvább ecsetvonásokkal felhordott képein is.

Mondhatnánk azt is, Freud hagyománytisztelő és reakciós művész volt, akinek életműve sajátos zárványként ékelődik a mindenféle izmusokkal szabdalt huszadik századi művészet történetébe, és aki a szellemi rokonságot sokkal inkább a nagy, klasszikus életművekben és nem a kortársak között találta meg. Nem véletlenül: a Berlinben gyerekeskedő Freud szülőháza Tiziano, Dürer és Pieter Bruegel képeivel volt dekorálva, és híres nagyapja, Sigmund Freud is terelgette a művészet irányába. Ugyanakkor alakja, személye érdekes tudott lenni a szélesebb közvélemény előtt is, beleértve a bulvárt is, például akkor, amikor meztelenül festette meg a kilencvenes években világhírűvé vált szupermodellt, Kate Mosst.

A pszichoanalízis híres atyjának unokája, számtalan el- és el nem ismert gyerek apja, aki képest volt olyan portrét festeni az angol királynőről, ami keresetlenségével és nyers őszinteségével sokak számára felért a felségsértéssel.

Meghosszabbították, így január 12-ig látható a bécsi Kunsthistorisches Museum falai között az a kiállítás, ami a művész hét évtizedet átfogó alkotói pályájából válogat, a műveket alapvetően kronologikus sorrendben mutatva be. Nagy szó, hogy Lucian Freud munkái eljutottak Bécsbe, hiszen a városból a nácizmus elől Londonba menekült Sigmund Freud unokájaként a művész sokáig tudatosan tartott távolságot a család számára oly fontos és fájdalmas emlékeket hordozó egykori császárvárostól.

A tárlaton a végponttal nem csak az utolsó, befejezetlen festmény formájában találkozhat a néző, hiszen helyet kapott az egyik teremben az a rövidfilm, ami Freud utolsó olyan napját rögzítette 2011-ben, élete végén, amikor még ecsetet vett a kezébe. Ez az átfogó merítés lehetőséget kínál arra, hogy végigkövessük, hogyan váltott időre durvább ecsetre és vált ezáltal nyersebbé és impulzívabbá az ecsetkezelése is, minek köszönhetően a kezdeti, aprólékosan megalkotott légiesebb portrékat felváltották azok a szinte háromdimenzióssá vastagított, erőtől duzzadó vásznak, az intellektuális finomságot, a pszichologikus hangulatot és a szürrealizmusba hajló látványt a kegyetlen realizmus és a hús orgiája.

Portréin egyaránt feltűnnek híres és kevésbé híres barátok, valamint olyan nem is annyira átlagemberek, mint például Ted, a bankrabló, akit lányával együtt festett meg Freud. A kép Ted arcából szinte kivilágító sebhely ellenére is a két modell meghitt intimitására irányítja a figyelmet.

A portré Freud keze alatt terápiává is nemesült időnként: anyját például azért tette meg modelljévé, hogy kirángassa őt a mély depresszióból, amiben férje, vagyis a művész apjának halála után esett.

A kíméletlen őszinteséget és kivételes érzékenységet az önarcképein is felfedezhetjük, aminek különösen meggyőző példáját nyújtja az az 1993-ban készült kép, amin meztelenül, munka közben festette meg magát – mondhatnánk, Freud önmagát is alá akarta vetni annak a mohó érdeklődésnek, amivel pályája jelentős részében a csupasz emberi testet vizsgálta.

Érdemes felkeresni a bécsi kiállítást, hiszen alapos keresztmetszet kínál egy kivételes huszadik századi festői életpályáról, melynek valós súlyát egyelőre még nehéz lenne megítélni. Aki pedig siet, január 6-ig a bécsi Freud Múzeumban a Lucian Freudról készült fotókból rendezett ideiglenes kiállítást is megtekintheti.