A gépek tudnak reinkarnálódni − itt a bizonyíték!

A képzőművészek nem esnek kétségbe, ha kipurcant laptopot kapnak ajándékba: nekiállnak varázsolni.

Hagyd otthon a laptopod és bulizz a Lap-Top-On! – mondja a fiú a lánynak, miközben a győzelem jelét formálja V alakban tartott ujjaival, úgy is, mint a minden tekintetben a tavalyinál sikeresebb vagy legalább a médiában annak ígért 2014-es év egyik első köszöntője. Nem is olyan messzire innen egy plakáton láttam a két figurát – vagy már korábban, még otthon, a laptopomon?

Már nem emlékszem pontosan. Az azonban bizonyos, hogy egyik alak sem olyan fiatal már. A férfi egy kicsit kopasz, a hölgy kicsit molett, egyik orosz, a másik német, furcsa neve van ennek is, annak is. Valami Merkel és Putyin. Már dereng valami.

Jó, hogy nem is kell már gondolkodni rajta, kik ők, beütöm a Google-ba a nevüket, Merkel és Putyin, csakugyan. Ők hozták most állítólag Leányfalura a laptopokat. Vagy a készülék varázsolta ide őket, nem is tudom, de miért is gondolkoznék rajta, megnézem ezt is a laptopomon.

Figaro itt, Figaro ott, Figaro mindenütt, énekelte egykor a boldog emlékezetű Melis György a szilveszter környékén gyakori kívánságműsorokban, s hamarosan alighanem ez is változni fog a laptop itt, laptop ott, laptop mindenütt formulára. A laptopban pedig lesz minden, lesz Melis György, Figaro, s velük benne lesz az egész világ. Valamikor a cseppben sűrűsödött a tenger, mostanában, mondják, a laptop képernyőjén tükröződik az egész világ. Vagy túloznak, akik ezt állítják?

Meg is néztem délelőtt a számítógépemen, mennyire igazolják az adatok a laptop népszerűségének gyors növekedéséről mondottakat. Az eredmény? Még annál is jobban igazolják, mint gondoltam.

A Google a másodperc töredéke alatt 189 millió találatot jelzett a laptop szó beírásakor,  miközben Picassónak csak 29 millió jutott, Leonardo da Vincinél már 16 milliónál megállt a számláló, míg Isten csak alig 3 milliót ért el. A mindenség szónak 200 ezer említés jutott, s a költőnek, aki leírta a versben e szót – Ehess, ihass, ölelhess, alhass, a mindenséggel mérd magad! –, alig ötszázezer. Ha élne, talán valóban áruvédjegyeket fogalmazna, mint mondta, vagy legalább új mottót a kortárs költészet számára: az a költő a topon, ki fönt van a laptopon. (Bocsánat a kínrímekre érzékeny gyöngébb idegzetűektől.)

Igaz, ez a leányfalui kiállítás nem a laptopok diadalmas útjáról szól, hanem, ahogyan a cím mondja – Élet a halál után –, másodlagos hasznosításukról. Azaz arról, hogy egy laptopot, mint a festészet, szobrászat matériáját, akkor is lehet használni valamire, amikor információhordozóként már semmire sem jó.

Csöppet sem mellékes azonban, a laptop (amely egyébként rövidesen véglegesen átadja a helyét a tabletnek, az pedig egy még újabb, egyelőre nevesincs, még fel sem talált  eszköznek) különleges helyet foglal el az információk hordozásának, továbbításának abban a sorában, amely úgy a XIX. század közepe táján, a fényképezés feltalálásával új korszak kezdetét jelentette az emberiség történetében, az információs társadalom kialakulásának a kezdetét.

Anélkül, hogy ezt a sort a maga teljességében megidézném a dagerrotípiától kezdve a különböző mozgóképes eszközökön, a filmen, a televízión, videón át a számítógépek sokadik családjáig, csak utalok rá, hogy egyrészt mindegyik eszköz előbb-utóbb termékeny kapcsolatba került a korábban már használtakkal, hiszen a fotó éppen úgy meghatározta a képzőművészet jövőjét, mint később a film, jelenleg pedig a számítógép, másrészt az új eszközök legtöbbje előbb-utóbb maga is a vizsgálódás tárgyává vált.

A leglátványosabb művek talán az ötvenes évek végétől a hetvenes évek végéig születtek, amikor az informatikai robbanás következményei a kortárs művészet – elsősorban talán a koncept, a Fluxus mozgalom, a francia nouveau realisme  – számára a legfontosabb vizsgálódási területek közé tartoztak. Sokak számára jelentenek ma is revelatív élményt Nam June Paik képet és hangot, képzőművészetet, zenét, mozgásművészetet, tudományt, technikát ötvöző videoinstrallációi vagy Jean Tinguely „szuperprimitív” kinetikus alkotásai.

Ezerszámra készültek művek az azóta eltelt időben tévéképernyőre és rádiódobozra, bakelitlemezre és CD-korongokra, magnetofon- és videoszalagokra, számítógép-képernyőre és klaviatúrára. Előre látható volt tehát, hogy egyszer, valahol, valamikor, valakinek eszébe kell jutnia a laptopnak is.

Ez a valaki pedig nem volt más, mint a szentendrei műgyűjtő, Fekete János, aki 2013 februárjának egyik ködös reggelén arra a különös gondolatra ébredt, hogy neki ezzel – mármint a művészet támogatásával – kapcsolatban sürgős teendői vannak. Megkeresett tehát vagy másfél tucatnyi szentendrei művészt, s afféle elkésett karácsonyi ajándékként mindegyiküknek átnyújtott egy laptopot.

Bár a megajándékozottak nyilván kezdetben azt gondolták, e laptopok egyike sem működött. Viszont majdnem mindegyikük számára alkalmat kínált a gesztus arra, hogy az immár jobb létre szenderült hordozható számítógépekbe új életet leheljenek a művészet eszközeivel, ezzel pedig az immár szemétdombra való darabka műanyag átlényegüljön korunk aprócska szárnyasoltárává, diptichonjává, a középkor személyes áhítat céljait szolgáló szakrális műtárgyainak XXI. század eleji profán leszármazottjává.

Azért mondom, hogy majdnem mindenkinek, mert például Jávor Piroskát nem sikerült a gyűjtőnek meggyőznie a műanyag festői célokra való alkalmazhatóságáról. Így hát ő hamarosan egy fából való vaskarikát, azaz egy pszeudolaptopot kapott, mégpedig fából, amelynek láttán megnyugodott, s amelyre azután mint a művészet ősi anyagára, valóban szívesen (és színesen) dolgozott, s egy tágra nyílt szem- és kézpárral mondta el, mit is gondol a látható világ befogadásának és a kép újraalkotásának lehetőségeiről.

Orbán Attila és Farkas Zsófia sem igazán volt megelégedve a műanyaggal. Előbbi enyves homokkal borította be a felületet, csupán a Delete, azaz töröl billentyű helyét hagyta szabadon, Farkas Zsófia az erőteljes faktúrájú felületen az emberi kapcsolatok lehetőségéről-lehetetlenségéről beszélő aprócska figurákat helyezett el.

Ők is a Sárga tengeralattjáró legénységének a maradványai lennének, amely 1968-ban jelent meg – bukkant fel  a mélyből – diadalmasan a széles világ előtt, egy időben, ahogyan Závodszky Ferenc munkája mutatja, a Windows 68 programjával? Egyszerre született meg a dal és a számítógépes program – míg azonban a tudomány és technika akkori csodájára mára aligha emlékszik valaki, a dal ma is egy nemzedék jelképének tekinthető. A többi között a megőrzött álmok és az önmegvalósítás fontosságára figyelmeztet ez a mű, ahogyan Paraszkai György stabil mobilhoz hasonlatosan ravasz síkplasztikája is, amelyen a számítástechnika magyar atyja, Neumann János gyermekkori arcképe látható.

Apropó, arc: Kemény Zoltán alkotásán, a tükörben a saját arcunkat láthatjuk, s a billentyűk segítségével mintha csak korunk szépségiparának lehetőségei között válogatnánk, újra és újra átrendezhetjük az arc részleteit. Vagy mégsem? De menjünk tovább: Verebélyi Dia – Beszippant a média. Esküszöm, ez nem az én rímem, szerzőt és címet sorolok, vagy inkább címszavakat: Almási Gertrúd munkáján cipő, Krizbai Alexén egy fej jelenik meg, Regős Annáén a világháló, Tímár Gergőén az alaplap, Bihon Győzőén utca, Bálint Ildikóén dekoratív geometrikus struktúra.  Pistyúr Imréén groteszk fejek párbeszédét, Barakonyi Zsomborén madarak röptét látjuk.

Aknay János festő angyalai éppen olyan természetességgel léptek át a táblakép felületéről a laptop képernyőjére, amilyen természetes módon jelenik meg a jól ismert ef Zámbó-motívum, a szög itt is, amelynek ötletgazdája egyébként ebben az esetben maga a gyűjtő volt, és amilyen életműbe illő a mackósajt macija Regős István Bartók-zenét és kortárs fogyasztási kultúrát a boncasztal helyett a laptop képernyőjén társító Medvetánca.

Lukoviczky Endre Ablakot nyit a világra, Vinkler Zsuzsi ellenben a befelé való figyelés fontosságára figyelmeztet meditációs objektté előléptetett számítógépén. És Asszonyi Tamás? Nos, Asszonyi Tamás (illetve a munkája) volt a meglepetésvendég, amely/aki nélkül valamirevaló showműsor nincsen, s hogy mit kapunk a meglepetésvendégtől, az mindig az utolsó pillanatban derül ki.

Egyelőre ezt nem is árulom el, inkább azzal folytatom, hogy bajban vagyok: fogalmam sincs, hogyan jut el ez a szöveg az otthonomból, ahol írom, a szerkesztőségbe. Az sem biztos, hogy elkészül egyáltalán, mert elromlott a mosógépünk, s várjuk a szállítókat az újjal. Ráadásul új gáztűzhelyet is várunk, alig jut az írásra időm.

Nem működik az e-mailem, a nyomtatómból kifogyott a patron, ráadásul a szerkesztő telefonszámát elveszítettem.  Alighanem az informatika csődje az, amelybe jutottam. De nem! Most jut eszembe a zseniális megoldás: a szöveget behozom – a laptopomon.

Így legalább nem jár úgy, mint az, amelyet Asszonyi Tamás használt, miután hetvenéves korában meggondolta magát, s megvette az első hordozható gépet. Nem boldogult vele, mérgében kitette hát a kerti asztalra. Így jött létre az újabb használhatatlan laptop. Így jött létre a Savas eső című alkotás.

(Élet a halál után, Lap-Top-On. Leányfalu, Aba-Novák Kortárs Galéria, január 10-ig)