Ha egy boltba igyekvő kisnyugdíjas lépteit a nehézsúlyú német poppátosz mestereinek, vagyis a Rammsteinnak a zenéjére követi a kamera, akkor már tudjuk, mire számíthatunk: Lars von Trier mester vesz kezelésbe bennünket. Az említett kisnyugdíjas, bizonyos Seligman (a kiváló Stellan Skarsgard) a cekkercipelés kihívása mellett most hirtelen egy súlyosan összevert nőbe is belebotlik a sétaútvonalon. Hazaviszi az áldozatot, teával és süteménnyel kínálja, aki rövid idő múlva elmeséli boldogtalan élettörténetének néhány jellemző epizódját.
A történet röviden nagyjából ennyi: Joe (Charlotte Gainsbourg) egy nimfomániás nőszemély, aki kora fiatalságától fogva a szexben éli ki (vagy igyekszik elveszíteni) magát – a valódi kielégülés és bárminemű megváltás reménye nélkül. Egyedül apjához fűzi érzelmesebb viszony, illetve még egy férfi játszik fontos szerepet az életében: Jerome (Shia LaBeouf), aki előbb elveszi a szüzességét, majd hosszú évek múlva – egy véletlennek köszönhetően – rövid időre a főnöke, és vágyainak tárgya is lesz.
Feleség, férj, szerető
Fotó: Vertigo Média
Pedig Joe sosem akart szerelmet, magára mint üres burokra tekint leginkább, a férfiakban könnyen becserkészhető áldozatot lát csupán, bár némelyiket egészen kedveli is a maga beteges módján. Joe élete valójában egy csöppet sem elégikus leépülésregény. A nő mérnökien megszervezett promiszkuitása nem ismer határokat, az ágyába cipelt férfiak számát csak a logisztika és az időszervezés képes befolyásolni, jóval kevésbé számítanak az ő személyes érzelmei vagy elvárásai.
Von Trier legújabb filmjében metafizikai természetcsatornát nézünk: a nimfomániás névre keresztelt élőlény párzási szokásainak helyenként tudományos magyarázatokkal is alátámasztott dokumentációját – ebben egyébként a Joe-t befogadó Seligmanra is komoly szerep hárul, aki egy David Attenboroughba oldott Umberto Ecóként bármikor képes biológiai, zeneelméleti vagy filozófiai magyarázatot adni a nő ön- és közveszélyes megnyilvánulásaira.
De nem csak erről van szó. Trier monomániás – ez egyébként a legtöbb nagy gondolkodó esetében alapbeállítási problémaként jellemezhető vonás –, aki szenvedélyesen, mégis hideg számítással szembesíti nézőit azzal az űrrel, amivel egy lényegében transzcendenciamentes, elpuhult és végletekig kiüresedett civilizáció polgáraiként kell szembenéznünk. A többi – a nemi szervek látványa, a művészi blöffök és a hatásvadászat – mind ennek a szembesítésnek rendelődik alá.
