A nimfomániás: vigyázat, nem pornó!

Pornográf blöffmozi vagy az európai szerzői film szép példája? Lars von Trier új filmje feladja a leckét.

Szathmáry István Pál
2014. 01. 17. 6:39
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ha egy boltba igyekvő kisnyugdíjas lépteit a nehézsúlyú német poppátosz mestereinek, vagyis a Rammsteinnak a zenéjére követi a kamera, akkor már tudjuk, mire számíthatunk: Lars von Trier mester vesz kezelésbe bennünket. Az említett kisnyugdíjas, bizonyos Seligman (a kiváló Stellan Skarsgard) a cekkercipelés kihívása mellett most hirtelen egy súlyosan összevert nőbe is belebotlik a sétaútvonalon. Hazaviszi az áldozatot, teával és süteménnyel kínálja, aki rövid idő múlva elmeséli boldogtalan élettörténetének néhány jellemző epizódját.

A történet röviden nagyjából ennyi: Joe (Charlotte Gainsbourg) egy nimfomániás nőszemély, aki kora fiatalságától fogva a szexben éli ki (vagy igyekszik elveszíteni) magát – a valódi kielégülés és bárminemű megváltás reménye nélkül. Egyedül apjához fűzi érzelmesebb viszony, illetve még egy férfi játszik fontos szerepet az életében: Jerome (Shia LaBeouf), aki előbb elveszi a szüzességét, majd hosszú évek múlva – egy véletlennek köszönhetően – rövid időre a főnöke, és vágyainak tárgya is lesz.

Feleség, férj, szerető

Fotó: Vertigo Média

Pedig Joe sosem akart szerelmet, magára mint üres burokra tekint leginkább, a férfiakban könnyen becserkészhető áldozatot lát csupán, bár némelyiket egészen kedveli is a maga beteges módján. Joe élete valójában egy csöppet sem elégikus leépülésregény. A nő mérnökien megszervezett promiszkuitása nem ismer határokat, az ágyába cipelt férfiak számát csak a logisztika és az időszervezés képes befolyásolni, jóval kevésbé számítanak az ő személyes érzelmei vagy elvárásai.

Von Trier legújabb filmjében metafizikai természetcsatornát nézünk: a nimfomániás névre keresztelt élőlény párzási szokásainak helyenként tudományos magyarázatokkal is alátámasztott dokumentációját – ebben egyébként a Joe-t befogadó Seligmanra is komoly szerep hárul, aki egy David Attenboroughba oldott Umberto Ecóként bármikor képes biológiai, zeneelméleti vagy filozófiai magyarázatot adni a nő ön- és közveszélyes megnyilvánulásaira.

De nem csak erről van szó. Trier monomániás – ez egyébként a legtöbb nagy gondolkodó esetében alapbeállítási problémaként jellemezhető vonás –, aki szenvedélyesen, mégis hideg számítással szembesíti nézőit azzal az űrrel, amivel egy lényegében transzcendenciamentes, elpuhult és végletekig kiüresedett civilizáció polgáraiként kell szembenéznünk. A többi – a nemi szervek látványa, a művészi blöffök és a hatásvadászat – mind ennek a szembesítésnek rendelődik alá.

Leépüléstörténet

Fotó: Vertigo Média

Trier alapvetően a kevés valóban megmaradt filozofikus filmrendező egyike. Szókimondás, nyerseség, pikantéria, sőt provokatív erotika: Rabelais-tól de Sade márkiig hosszasan lehetne sorolni azokat a gondolkodókat, akik a mélyebb tartalmat ilyen sokszínű és helyenként nagyon is feslett köntösbe bújtatva vezették elő. Trier hol kamerával író Swift, aki kegyetlen pamflet formájában ostorozza a jelent – mint teszi most –, hol pedig határokat nem ismerő, erőtől duzzadó, mozgóképes Wagnerként monumentális művekkel kíván hatást gyakorolni nézőjére, mint ahogy azt például a Melankólia esetében tette.

A dán rendező most is cinikus patkányfogóként vezeti maga után a nézőt: akkor is követni kell, ha bizony egyszer-kétszer mellényúl, és hamis hangot fúj. Mert van, amikor feleslegesen művészkedik – mint abban a fekete-fehér jelenetben, amikor a lány apja haldoklik –, és lesznek bizonyára nézők, akik erőltetettnek fogják érezni például a bevillanó, tudományoskodó képi illusztrációkat is, melyek hol a szexuális csábítást, hol általában az érzelmi kapcsolatok milyenségét kívánják ezzel sajátos, ironikusan szenvtelen és távolságtartó oktatófilm-esztétikával újszerű fénytörésbe helyezni.

De a film minden egyenetlenség dacára szinte egy percre sem enged el. Trier mestere a szakmájának, és még arra is jut ideje, hogy az idős férfi és a lány beszélgetésének dramaturgiáját és érzelmi telítettségét is a csúcsra járassa, miközben hol fergetegesen vicces, bohózatba illő jelenetekkel, hol artisztikus, vagy éppen lírai-elégikus képsorokkal gördíti tovább Joe visszaemlékezéseit.

A színészválasztás pedig parádés: elég csak annyit megemlíteni, hogy Uma Thurman elhanyagolt feleségként tűnik elő, Skarsgard remek, mint mindig, és még az amúgy elég könnyűsúlyúnak látszó LaBeouf is egészen megemberelte magát a dán direktor kedvéért. Nehéz letenni a pontot, hiszen az élmény a második résszel együtt lesz teljes, de a film így is egységes, a maga szabálytalan, mégis nagyon is szerethető módján.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.