Leépüléstörténet
Fotó: Vertigo Média
Trier alapvetően a kevés valóban megmaradt filozofikus filmrendező egyike. Szókimondás, nyerseség, pikantéria, sőt provokatív erotika: Rabelais-tól de Sade márkiig hosszasan lehetne sorolni azokat a gondolkodókat, akik a mélyebb tartalmat ilyen sokszínű és helyenként nagyon is feslett köntösbe bújtatva vezették elő. Trier hol kamerával író Swift, aki kegyetlen pamflet formájában ostorozza a jelent – mint teszi most –, hol pedig határokat nem ismerő, erőtől duzzadó, mozgóképes Wagnerként monumentális művekkel kíván hatást gyakorolni nézőjére, mint ahogy azt például a Melankólia esetében tette.
A dán rendező most is cinikus patkányfogóként vezeti maga után a nézőt: akkor is követni kell, ha bizony egyszer-kétszer mellényúl, és hamis hangot fúj. Mert van, amikor feleslegesen művészkedik – mint abban a fekete-fehér jelenetben, amikor a lány apja haldoklik –, és lesznek bizonyára nézők, akik erőltetettnek fogják érezni például a bevillanó, tudományoskodó képi illusztrációkat is, melyek hol a szexuális csábítást, hol általában az érzelmi kapcsolatok milyenségét kívánják ezzel sajátos, ironikusan szenvtelen és távolságtartó oktatófilm-esztétikával újszerű fénytörésbe helyezni.
De a film minden egyenetlenség dacára szinte egy percre sem enged el. Trier mestere a szakmájának, és még arra is jut ideje, hogy az idős férfi és a lány beszélgetésének dramaturgiáját és érzelmi telítettségét is a csúcsra járassa, miközben hol fergetegesen vicces, bohózatba illő jelenetekkel, hol artisztikus, vagy éppen lírai-elégikus képsorokkal gördíti tovább Joe visszaemlékezéseit.

Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!