Agócs Gergely: Lélegzik a barokk levegőjétől

A Kárpát-medence folklórjának egyedülálló értékeit mutatja be a Fonó zenekar a Művészetek Palotájában.

– A népzene hatása a komolyzenére gazdagon elemzett terület. Az ezzel ellentétes irány, vagyis a műzene folklorizálódása azonban jóval kevésbé ismert. Mikor kezdett el foglalkozni ezekkel a hatásokkal, és hogyan állt össze a Vadbarokk elnevezésű projekt?
– 1997-től 2000-ig a Zenetudományi Intézetben dolgoztam fiatal kutatói ösztöndíjjal. Már abban az időszakban feltűnt, hogy a magyar népzene egyedülálló értékeit nem tudjuk megfelelően kommunikálni. Az írek a saját népzenéjükkel berobbantak a világ köztudatába, de említhetnénk a spanyol flamencót, vagy akár a különféle balkáni zenéket is. Ezek a népek megtalálták azt az utat, amelyen haladva megismertették a világgal a hagyományos kultúrájuk értékeit. Akár önmagukban, akár társművészetek segítségével, gondoljunk például Emir Kusturica filmalkotásaira. Abban az időben jött az ötlet, hogy nekünk is egy játékfilm segítségével kellene bemutatnunk a magyar folklórt. Sajnos megfelelő források híján nem sikerült megvalósítani a nagyszabású vállalkozást. Úgy vélem, hogy még így is maradtak eszközeink. A Fonó zenekarban kidolgoztunk egy koncepciót, mely szerint a különféle társművészetek irányából hívtunk vendégelőadókat. Így fordult meg az előadásainkon Szabadi Vilmos hegedűművész, Szőke András, Nagy Feró, Gerendás Péter, Rudolf Péter, Spitzer Gyöngyi Soma, Kányádi Sándor, Sebő Ferenc vagy Závada Pál. Ebben a munkafolyamatban érlelődött meg a gondolat, hogy a népzenét párhuzamokba helyezve tálaljuk a közönségnek, mely eljárást – kicsit a divatos fuzionálásoktól elhatárolódva – közelítéseknek neveztünk el. Ennek jegyében született a Túlparton című lemezünk, amely Szabadi Vilmos és állandó zongorakísérője, Gulyás Márta közreműködésével jött létre. Az album Bartók Béla egyes műveinek és azok népzenei előképeinek váltakozásából áll össze. Ekkor fogalmazódott meg bennünk, hogy kifejezésre kellene juttatnunk azt a felismerést, mely szerint a magyar népi vonószenekarok valójában a késő barokkban elterjedt vonós műzenei formációk folklorizált változatai. Ez azért is érdekes, mert a barokkban kialakított vonószenei hangzás – mely a mi népzenénket is jellemzi – később egyeduralkodóvá vált a komolyzenében. A zenefolklórban ugyanakkor ez a felállás a Kárpát-medencén, a királyi Magyarország térségén kívül sehol máshol nem vert gyökeret. Vagyis a mi kis régiónkon kívül a „vadbarokk”, a barokknak ez az elvadult formája (a szomszédos morvák és gorálok egyes tájegységeinek kivételével) a népzenében sehol sem jelent meg. Ez a népzenekutatói felismerés vezérelt minket, amikor a Vadbarokk koncepcióját pályára állítottuk.

– A barokk zene hatása a mai napig felismerhető a közönség számára a népzenei motívumokban?
– Senki ne keresse Bach vagy Vivaldi konkrét témáit a hagyományos zenei kultúránkban. Az egyes folklorizálódott dallamok inkább olyan helyi szerzők műveiben maradt fenn, mint amilyeneket a Vietorisz-, a Kájoni-kódex, a Lőcsei tabulatúráskönyv, vagy az egyéb, korabeli magyarországi kéziratos dallamgyűjtemények tartalmaznak. Aki ezeket ismeri, annak bizonyára sok minden ismerős lesz. Emellett meg kell említenünk azt is, hogy a fent említett melodiáriumok sok esetben népzenei eredetű dallamokat is tartalmaztak. A kapcsolat a zenei témák tekintetében mindenestre fennáll. Sokkal erősebb azonban a barokk zene előadásmódját illető összefüggés. A barokk művek eredeti kottaképe alapján nem is olyan könnyű feladat rekonstruálni a zene autentikus előadásmódját, ezt az újjáélesztési folyamatot ezért világszerte sok vita övezi. A Vadbarokk projekt legizgalmasabb mozzanatát abban látom, hogy ráirányítjuk a figyelmet a barokk zene előadásmódjának ugyan elvadult, mégis létező, élő hagyományára. A korabeli zenei élet egyes szegmensei sokkal átjárhatóbbak voltak, mint azt ma gondolnánk. Ennek emlékét őrzik a barokk évszázadaiban kialakult zenei értékek, melyek több régióban a közelmúltig fennmaradtak a kárpát-medencei falusi muzsikusok kezén. Durván fogalmazva: ha valaki meg akarja hallgatni, hogyan játszottak a hegedűn Bach korában, keresse fel az erdélyi cigányzenészeket. A Leopold Mozart Geigenschule (Hegedűiskola) című művében szereplő hangszertartási, és kezelési módok – amelyeket kis rajzokkal is szemléltet – megegyeznek azzal, ahogy az erdélyi vagy felvidéki falusi cigányzenészek játszanak mind a mai napig. Ez azért is különösen érdekes, mert a műzene világában a romantika ezt a hangszerkezelési gyakorlatot lesöpörte az asztalról, és teljesen másfajta eljárásokat érlelt ki magának. Ez csak egy példa a hegedűre, de emellett egy sor más hangszer esetében is találtunk hasonló kapcsolatot a barokk előadásmóddal.---- Oldal címe ----

– Miként lehet mindezt rekonstruálni? Hogyan tudják a játékmódot illető kapcsolatokat bemutatni a közönségnek?
– Valójában a dallam és regionális stílusok közti válogatás az egyetlen eszközünk, amely segítségével rávilágíthatunk a párhuzamokra. A népzene fejlődése nem állt meg a XVIII. század közepén. A későbbi művelődéstörténeti stílusok is ugyanúgy hatottak a magyar folklórra, ennek megfelelően az „éttermi” cigányzene, illetve a legtöbb magyarországi régió falusi vonósbandáinak előadásmódja erősen kötődik a romantika hangzásvilágához is. Azonban egyes tájegységeken – mint a Nyugat-Dunántúl, a Felvidék egyes területei, és Erdély – sokáig fennmaradt az a régies díszítésmód, az a zenei gondolkodás, amely egyértelműen a barokkban gyökerezik. Erdély bizonyos területein még archaikusabb, akár a reneszánsz korából fennmaradt zenei hatások is kimutathatók, ilyen például a gyimesi csángók hegedű-ütőgardon formációja. Sok olyan terület van tehát, ahol a falusi cigányzenészek, parasztmuzsikusok kezén megtalált népzene szinte lélegzik a barokk levegőjétől. Talán nem véletlen, hogy azokban a régiókban érezzük ezt a legplasztikusabban kidomborodni, ahol a zenészek nemcsak a falunak, hanem a nemesi udvarháznak is a muzsikáltak. A bonchidai Bánffy családról például köztudott, hogy báljaikon rendszeresen muzsikáltak a falu cigányzenészei. A magyar zenefolklór vonós formációira – mint a hagyományos kultúra oly sok egyéb jelenségére – általában is egyfajta alászállt kultúraként tekinthetünk. A vonós alapú kamarazenekarok először az arisztokrácia palotáiban jelentek meg és váltak divatossá a Magyar Királyság területén. Erre a divatra igyekeztek rákapcsolódni a köznemesek is. Ahol szélesebb köznemesi réteg alakult ki, azokon a vidékeken a falu, illetve, ahogyan akkoriban nevezték – a „pórnép” is sokkal korábban elkezdte alkalmazni a vonósbandákat. Ahol pedig ez a kapcsolat hosszú időn keresztül fennállt, ott kézzelfoghatóbb a műzenének a népzenére gyakorolt hatása. Nem véletlen, hogy a régebbi korokat jellemző dudazene – mire megindult a népzene tudományos feltárása – például a szabolcsi kurtanemesek régiójában már csak egy halovány emlék volt. Mi elsősorban e területekről válogattuk a Vadbarokk projekt muzsikáit, és itt is azokat a dallamokat kerestük, amelyekről gyanítható, hogy a barokk kor zenéjével tartanak kapcsolatot.

– Hogyan épül fel a koncert?
– A népzenei blokkok váltakoznak az est vendége, a Musica Profana régizenei együttes összeállításaival. Így talán világosabb lehet a közönség számára a műzene és a folklór közti kapcsolat. De nem akarjuk erőltetni, vagyis senki se várjon népzenei köntösbe öltöztetett barokk muzsikát. Sokkal inkább az a célunk, hogy megmutassuk, a Magyar Királyság szerves része volt az európai kultúrának, olyannyira, hogy a magas kultúra zenei fejleményeit még a török szomszédságában, történelmünk igazán hányatott korszakában is képesek voltunk követni, sőt, a folklórunkba asszimilálni. Ha megnézzük az olasz, a francia vagy a német népzenét, azaz az úgynevezett barokk nagyhatalmak zenefolklórját mindvégig azok a hangszerek uralkodtak, amelyek még a reneszánszban alakultak ki: a dudák, a tekerők, a furulyák esetleg az egyszerűbb pengetős hangszerek. Ezeket csak a XIX-XX. század gyári hangszerei váltották le. Mindez arról tanúskodik, hogy amellett, hogy Magyarországon a „művelt osztály” követte a legújabb trendeket, nálunk még a parasztság is hasznosítani tudta a magas kultúra korabeli értékeit. Ez egy hatalmas teljesítmény, amelyre érdemes ráirányítani a világ figyelmét. Ne feledjük: ez nem csak a magyar etnikum sajátja, hiszen a vonós hangszerek, s velük együtt a korra jellemző előadásmód a Magyar Királyság összes népéhez eljutott.– Népek, kultúrák tradicionális zenéje megtermékenyült a műzene által, amely változatos közvetítési formákban jutott el a népi muzsikusokhoz. Beszélhetünk ezek után még szigorú határokról a klasszikus és a folklór között?
– Azt látni kell, hogy azok a skatulyázások, amelyek a művelődéstörténet számbavétele során kialakultak, újkori találmányok. A régebbi korokban egységesebb volt a társadalmi és a kulturális tér. Korábban – a látszat ellenére – szorosabb kapcsolatban álltak egymással az egyes társadalmi rétegek. Jelenleg a felső tízezer, és sajnos köztük sok döntéshozó is csupán másod-, harmadkézből kapott információk alapján alakít ki képet magának a társadalom állapotáról. Hiszen nem találkoznak egymással, ehhez képest a szolgáló minden nap bejött a gróf úrhoz. A társadalmi „kasztok” talán kevésbé voltak átjárhatók, mint manapság, de ez nem jelenti azt, hogy az érintkezés ne lett volna mindennapos. És ez sokkal erősebb kulturális áthallásokat eredményezett, mint akár a mai világban.

– A Vadbarokk koncertet követően hogyan folytatódik a projekt? Mik a további terveik?
– A magyar folklór gazdagságának üzenetét igyekszünk hatékonyan tolmácsolni külföldön is. A hagyományos kultúránk értékeiről – amely értékek réig korok teljesítményeit a hagyomány útján éltették a mai napig – szeretnénk hírt adni a nagyvilág számára is. És ezzel olvashatóan ráhelyezni a magyar népzenét, a magyar nép műveltségét a világtérképre, mint ahogy az sikerült a spanyoloknak, az íreknek és egyes balkáni népeknek. Ez a végső célunk.

(A Magyar Nemzet január 9-ei, csütörtöki számában megjelent interjú bővebb változata.)