Amerikai botrány: nem egy FBI-toborzófilm

Bár sokak szerint az Amerikai botrány valójában „Scorsese light”, Russell filmje tartalmas szórakozást ígér.

Két felkészült svindler szedi az áldozatait mostanság a mozikban. Az egyikük a rutinos, dörzsölt vén róka Scorsese, aki megmutatta, hogy úgy lehet a nagyközönség látható legnagyobb örömére barokkosan túlhabzó, piszkosul szórakoztató és parttalan mozgóképes orgiát a vászonra kenni, hogy valójában – idézve az egyik amerikai kritikust – filmje olyan kétdimenziós emberekről szól, akikben igazán semmi különös nincs azon kívül, hogy elképesztően sokat drogoznak.

A másik dörzsölt direktort David O. Russellnak hívják, aki olyan emlékezetes filmek után, mint A harcos vagy a Napos oldal, ezúttal arra a trükkre vállalkozott, hogy látszólag egy szórakoztató szélhámosfilmet kínál, ám valójában a jó öreg társadalmi vígjáték (comedy of manners) zsánerét tálalja szórakoztató formában. Ami veszteség pedig így keletkezik mondjuk a cselekménybonyolítás terén – mert kétség kívül nem a csavaros sztori a legnagyobb erénye a filmnek, és kicsit lassan is pörög fel a cselekmény –, azt bőven visszahozza a komédia csúcsra járatása és az elrajzolt karakterek közötti konfliktusok bemutatása terén.És jól is van ez így. Mert valójában a legkevésbé sem az a lényeg, hogy ki nevet a végén. Russell ugyanis nem magát – az egyébként megtörtént esetet – akarja az utolsó poloskáig és megcímzett bankjegyig hitelesen rekonstruálni, hanem a „senki sem az, akinek mutatja magát”, és a „mindenki apróbb-nagyobb élethazugságán árán próbál túlélni” tételeket szórakoztatóan illusztrálni.

Mindeközben a legkülönfélébb érzelmi viszonyok sokrétűségéről is bőven van mondanivalója, és karikaturisztikus karaktereit is számos apró részlet segítségével rétegzi, és teszi egyre plasztikusabbá, ahogy a film halad előre.

A hetvenes évek végén járunk, a sztratoszférát súroló hajköltemények zseléfoltjain megcsillan a diszkógömbök fénye, a világ – persze nem nálunk – a talmiság és a könnyű élet reményével kecsegteti a hippiromantika után az újmaterialisták nemzedékét. Ebben a színes akváriumban picike, de életerős halként lubickol Irving Rosenfeld (Christian Bale), a felkészült sumák.

Rosenfeld látszólag piti alak, aki kispénzű, és nem túl értelmes palimadarakat kopaszt meg, nem mellesleg meg két lábon járó kamuflázs, aki rettenetes parókával takargatja kopaszságát, ugyanakkor a legkevésbé sem rejtegeti előbukkanó hájhurkáit.Rosenfeld mégsem értéktelen alak. Először is: vállalja magát. Másodszor nem hagyja el passzív-agresszív feleségét (Jennifel Lawrence megdöbbentően erős alakítása) és nevelt fiát, annak ellenére, hogy az asszony érzelmi vámpírként veszélyesebb, mint a maffia és az FBI együtt, akikkel a történet során hősünknek szintén meggyűlik a baja.

És van még egy jó dolog Rosenfeld életében: szerelme és svindlertársa, Sydney (Amy Adams), aki kurázsi mama fifikájával, hosszú lábával és vörös hajzuhatagával komoly fenevad a szociodarwinista túlélőshow-ban. A kettejük közötti, a rendezésnek köszönhetően finom hangsúlyokkal és apró részletekkel hitelesített nagyon sajátos véd- és dacszövetség, és annak szakítópróbája a film vezérmotívuma.

Ezt a korántsem tökéletes, de nagyon is működőképes szakmai és érzelmi ökonómiát sodorja veszélybe az FBI, és annak komikusan törtető ügynöke, Richie DiMaso (Bradley Cooper), akik leleplezik a csaló párost, és nagyobb szabású akció sikere érdekében gyakorlatilag belezsarolják Rosenfeldet és Sydney-t a részvételbe.

Az akció célja korrupt politikusok leleplezése. Ehhez szükség van egy álarab sejkre, no meg Carmine Polito (Jeremy Renner), Camden közkedvelt, népbarát polgármesterének naivitására, aki örömmel üzletel bárkivel, ha végre megvalósíthatja nagy álmát, a kaszinót – és aki ennek érdekében a legnagyobb nyugalommal vesz rá törvénytelenségekre képviselőket, és egyezkedik a maffiával.Az elsőnek meglehetősen kicsinek látszó csali köré egyre nagyobb halak gyűlnek, DiMaso ügynök pedig ezzel párhuzamosan kezdi elveszíteni a józan eszét.

Rosenfeld és Sydney kénytelen belemenni a játékba, ami egyre durvábbá válik, miközben komoly érzelmi hullámvasútra ülteti mindkettőjüket. A látszólag puritán és erkölcsös FBI ügynök Sydney hatása alá kerül, és egyre gátlástalanabbul emeli a tétet az akció méreteit és hatósugarát illetően is, a rámerevedett szerep (Sydney attraktív brit dámának adja ki magát főállásban), és a fura érzelmi szerep azonban a nő személyiségét is komolyan megviseli.

Rosenfeld és neje családi drámája szintúgy az elviselhetetlenségig fokozódik, az egész probléma halom tetején pedig már csak apró szépségpötty a maffia beszállása a buliba, vagy az FBI látványos amatőrsége.

Hiába van szó rengeteg pénzről, az egész történet a kisstílűség manifesztuma, Russell pedig jól érzett rá arra, hogy inkább a dolog komikus oldalát érdemes kidomborítani, és nem egy politikai játszma – nem amerikai szemmel egyébként is kevésbé érdekfeszítő – részleteit preparálni az utókornak.A figurák ennek megfelelően szánni valóak – Bale időnként a Trópusi viharban marháskodó Tom Cruise-t idézi megjelenésével, Renner Carmine Politója pedig a Derült égből fasírt című rajzfilm polgármesterére hajaz (szó szerint ) –, és egyikük bukása sem tekinthető kizárólag csak tragikusnak. Bár ha a végső mérleget nézzük: ezúttal sem azoknak jut a büntetés, akik a legjobban megérdemelnék, az akció áldozatai inkább csak felmutatható balekok és bűnbakok, még akkor is, ha egyik sem jellemóriás.

Egyedül Rosenfeld az, aki ténylegesen is komolyabb érzelmi veszteségeket szenved el, hiszen Carminével kialakult barátsága megy a levesbe, holott talán először vele kapcsolatban bánta meg igazán, hogy valakit felültetett.

És végül a néző átverése sem annyira komoly: lehet, hogy a történet nem mindenkit köt majd le, és biztos lesz, aki túlságosan is széttartónak és kaotikusnak fogja érezni az Amerikai botrányt. Ám a vigasz, amit a nem egyszer remek látvány, a kiváló színészi játék és a ruha- és barkótörténeti retrótúra kínál, szintén nem csekély.

(Amerikai botrány. Színes, feliratos, amerikai-angol krimi, 137 perc, 2013. Rendező: David O. Russell. Forgalmazó: InterCom)