Az van, hogy itt ülök Kodály Zoltán ölében, és szégyellem magam, mert nem értek a zenéhez. Pedig jártam énekórára elég sokat, hivatalosan, állami keretek között, ingyen. Csak valahogy nem egészen jól jöttem ki belőle. Nem tudom az okokat, mert ahogy a zenéhez nem értek, úgy a zeneoktatáshoz sem. Ülök az ölben, zenét hallgatok, igaz azt nagyon sokat, de szégyellem magam, Kodály Zoltán pedig meglapogatja a hátam. Ha legalább hallgatom a zenét, az is valami – de látszik rajta, hogy nem túlságosan elégedett, nem ez járt a fejében, amikor összeállította a Kodály-módszert.
Az van, hogy volt egy kezdeményezés, amelynek Kodály Method volt a neve, és a zenén kívül tulajdonképpen csak egyetlen dolog fűzte Kodály Zoltánhoz, az, hogy céljuk szerint a zenét eljuttassák mindenkihez. Szimler Bálint rendező és Rév Marcell operatőr vezényletével, önerőből hívták életre a projektet. Olyan kisfilmeket és videoklipeket készítettek, amelyekben magyar és nemzetközi zenekarok produkcióit élőben vették fel egy-egy markáns vizuális ötlet mentén. Tényleg eszméletlen dolgok születtek belőle, és valóban marha jó alternatív zenekarokat sikerült hozzá becserkészni, amelyek nyilván maguk is jól jártak a munkával, sőt azt mondom, menő lett részt venni a Kodály Methodban, mert amelyik fiatal együttesről nem készült ilyen klip, az úgy érezhette, hogy kimaradt valami fontosból, amiben pedig jó lett volna részt venni. Mert nem az van, hogy a Volkova Sisterstől az Akkezdet Phiain, a Zagaron és a Turbón át az Elefántig terjedő lista aztán elnyúlt a végtelenségig, megszólítva minden arra érdemes zenekart.
Hanem az van, hogy nyilván egyszer csak elfogyott a pénz, a pénz, az elfogy, ez ilyen, főleg ha olyan terméket állít elő az ember, amelyből profitálni nem lehet. A profit viszont nem csak pénz, mert az is profit lenne, ha értenék a zenéhez, vagy legalábbis érdeklődnék a zene alapjai iránt. És ebben a Kodály Method nagyon jó volt: zseniális rendezői és operatőri munkával úgy szét tudtak szedni elemeire és úgy tudtak újra összerakni egy-egy dalt, hogy a vizuális élmény lett maga a kotta. Nem hangjegyekben láttam tőle a zenét, hanem térben és időben. Érdekelni kezdett a zene mint tudomány. És mondom, láttam a zenét. És akkor ennek egyszer csak vége lett, mert tényleg elfogyott a pénz. És mit tesz ilyenkor az, aki ugyanúgy alulról szeretné felrázni a Kodály Zoltán ölében ülőket, mint ahogy maga Kodály Zoltán is szerette volna? Hát nem az van, hogy az államtól kér pénzt.
