Hogy mi van Kölcsey Ferenc Himnuszában, arról elég sokszor és elég sokat vitatkoztak már 1823 óta. Voltak, akik szerint hű ábrázolója a magyar népléleknek, s voltak, akik lecserélték volna, teszem azt, Geszti Péterre, máskor pedig az éppen aktuális zenei változat jelentett témát. Így vagy úgy, de az elmúlt 191 évben sosem hagyta hidegen Magyarországot ez a vers, s ha valamit kívánhat magának egy költő, akkor ez az. Írni egy olyan szöveget, ami minden időben hozzáad valamit egy ország lakóinak, egy nyelv beszélőinek életéhez.
Mert ha baj van, akkor a himnuszunkkal is baj van, és ha örülünk, akkor a himnuszunk is öröm. Egészen egyszerűen az a helyzet vele, hogy bárhová hajlítható, a szó szoros értelmében univerzális, nem rekeszt ki senkit, sőt önmagát adja mindenkinek: mint maga a kultúra, amit idén már 25. alkalommal ünnepelünk január 22-én, azon a napon, amelyen Kölcsey befejezte a Himnuszt. És ha már ünnepnek hívjuk ezt a napot, amelynek hivatalos elnevezésében ugyan nincsen benne, hogy ez tényleg ünnep volna – a magyar kultúra napja –, akkor ne várják, hogy csak botrányokról bulvármédiázzunk. Ez csak egy nap, amikor a középpontban a kultúra áll.
Hajlítsuk magunkhoz ezt a kultúrát bátran, tegyünk bármi olyat, ami a magyar kultúrával kapcsolatos. Mondjuk ezt azért, mert a magyar kultúra megérdemli – bár nem vagyunk kulturális nagyhatalom, nem irányítjuk a világ kultúrafogyasztásának trendjeit, de nem is ez a célunk, hanem az, hogy művelődjünk. Mert ne felejtsük el, hogy a kultúra mint szó a föld megműveléséből ered. És hát milyen is lehetne az ideális kultúrafogyasztó, mint éhes? Szóval ma ne tegyünk mást, csak lakjunk jól: jó kedvvel, bőséggel.
