Erdélyen innen, Alföldön túl – száz év távlatából

Györffy István etnográfus 1910-ben 46 napot töltött a Fekete-Körös magyar szórványában. Száz év Bihar megye.

1910-et írunk, négy évvel vagyunk az első világháború kitörése, s alig egy szűk évtizeddel Trianon előtt. Ekkor már azonban felsejlik mindenki számára az, ami végül Trianon egyik okozója lett: a magyarság lassan egy évszázada él szórványként Magyarországon, s csak apró, mondhatni, leheletvékony erecskék kötik egykori központjaihoz. Nagyváradtól délre, Bihar megyében járunk, Erdély és Partium határvidékén, mégis szinte mindentől elzártan, a megállt idő fogságában, leragadva valahol a XVII. század környékén, amikor ezek a hegyek nyújtottak menedéket magyarnak, románnak egyaránt a közelben dúló török veszedelemtől.

Györffy István

Fotó: Néprajzi Múzeum

Amikor Györffy István megérkezik, a környék 80-90 százalékban már románok által lakott része a Magyar Királyságnak, a 137 településből álló tájegységben csupán 18-ban laknak magyarok, ők is többnyire vegyes falvakban, amelyekben a lakosság közel harmada román nemzetiségű. Györffy feljegyzése szerint a magyarok többsége már ekkor is beszélt románul, több mint 80 százalékban, és a keveredés egyetlen gátja csupán „a vallás, amely a görög katolikus és görög keleti románok, valamint a nagyrészt református, kisebb részt katolikus és izraelita vallású magyarok közt feszül”. A környék valóban peremvidék az Isten háta mögött: Erdély és Partium, a magyar és a román Erdély, az Alföld és a Hegyvidék, valamint a civilizációs fejlődés és az évszázados tradíciók határán fekszik. Az etnográfusok Mekkája.

A kiállítás megdöbbentő képein láthatjuk, hogy az elmúlt száz évben szinte alig változott valami Belényes környékén: a korabeli felméréseken és a műholdképeken még a szántások csíkjai is ugyanott fekszenek. Györffy is készített felméréseket, hiszen geográfus végzettséggel is rendelkezett. Ha etnográfiai és fotográfiai tudását is hozzá vesszük, szerteágazó tudása jóformán polihisztorrá avatja, sőt munkájának egyes részei szinte irodalmi, szociográfiai mélységeket érintenek.

Nem csoda, hogy érzékeny és pontos feljegyzései megmutatják azt a különleges helyzetet, hogy miként zárkózik a hagyományba a környék magyarsága, milyen konzervatív szokásokat őriz már 1910-ben is, ami végső soron azt eredményezi, hogy amikor Györffy kutatása nyomán a fiatal helyi református lelkész és pár erdélyi néprajzos segítségével újra bejárjuk a vidéket, nyolc faluban még mindig élő magyar közösség fogad minket. Persze főleg pici öregasszonyok baktatnak a szépen felújított református templomba, az 1840-es években épült ház is düledezik, s mögötte hatalmas, emeletes „tüzép-barokk” családi ház emelkedik. Ennek ellenére kísérteties, hogy szinte beállításra megegyeznek a száz évvel korábbi falak, felismerhetőek az utcák, a házak, a falu képe és sziluettje szinte mit sem változott. Talán csak a kertek végén álló fóliasátrak, s a szinte pontosan ugyanoda emelt szénaboglyák tetején lévő nejlonfólia emlékeztet arra, hogy mégsem 1910-et írunk.

Köröstárkány

Fotó: Néprajzi Múzeum

Mint megtudtuk, mára már csak Várasfenesen és Kőröstárkányban vannak többségben a magyarok, a hajdani Körös Völgyének magyarságából száz évvel később csak ők maradtak. Az erdélyi tömbmagyarság ügyeinek hazai felkarolása mellett elsikkadnak Erdély eme elfeledett tájai. Ez azonban – ha a kiállítást nézzük – már száz évvel ezelőtt sem volt nagyon másként. Száz évvel később azonban egy „civil”, Vura Ferenc látva a politikusok hangzatos, ám semmire nem vezető ígérgetéseit, a kezébe vette a kezdeményezést. Györffy kutatásaira alapozva különleges vállalkozásba kezdett. Digitalizálták a száz évvel korábbi emlékanyagot, és a lelkész segítségével kiállítást szerveztek. Az emberek felfedezték újra egymást, a képeken a családok ismerték meg vonásaik alapján őseiket, s feltárult egy dicsőnek nem nevezhető, de élő múlt képe. Az összefogást tettek is követték, és minden politikai szólamtól és ígérettől függetlenül jött létre a Györffy István Népismereti Otthon, ahol egy tájház mellett modern, Györffy kutatásait is bemutató kulturális központ létesült. Itt a helyi magyarság ápolhatja hagyományait, a múltját, önmagát. Mint kiderült, a tájház csodálatos emlékanyagát néhol a csűrből, a szemétből varázsolták újra élővé, s adták ezzel vissza egy haldokló közösség életkedvét, identitását.

A kiállítás legszebb üzenete tehát, hogy a néprajz nem múzeumi műfaj, hanem a kultúraklónozás eszköze is lehet. Györffy egy térség életét mentette el tudósként 46 nap alatt, amiből ma egy kihalásra ítélt közösség megújulásának „emlék-génjeit” lehet új életté sarjasztani. Ez már önmagában művészet. Korniss Péter Erdély-sorozata, alig fél évszázaddal Györffy kutatásai után, már nem is a néprajz, hanem a fotóművészet emlékei közé tartozik, holott Györffy képein pusztán a számunkra már egybefolyó kor miatt nem tűnnek föl olyan folyamatok, amelyeken a kultúra eltérő rétegei mutatkoznak meg. Korniss képein a székely kapu alatt ülő paraszt bácsi kockás inge épp olyan, mint az a kis csíkos harisnya, amely a Thonett székre ültetett kisgyerek lábán figyel Györffy fotóján. Már lekerült a bocskor, a csizma, „lent a Völgy sík részein az alföldről érkező és a vásárokban kapható egyszerű viselet váltja a maguk gyártotta ruházatot”. Jár Váradról a frissen épült vasút, letelepedik a zsidó szatócs, a mázas cserepek mellett ott a zománcos vájdling, a polcon kávé, s a faragott székek helyett már az említett Thonett bútor mutatja a változást. A zsúpfedeles házakat cseréptetősök váltják, sőt a főutcán már az eklektikus monarchiabeli polgári építészet is beízül a tradicionális környezetbe épp úgy, ahogy száz évvel később a kis vályogház mögött modern típusház magaslik.

A kultúra ugyanis rétegeket képez, s áramlik. Nem valami halott, zárt, múzeumi dolog, s ezt ez a kiállítás példázza legszebben. Ahogy a magyarok közvetítenek számos „vívmányt” a románok felé a XVIII. században, úgy hozza el a századfordulón a vasútról leszálló, s a faluban letelepedő szatócs a monarchia iparának termékeit a Kőrös völgyi falvakba „izraelita vallású magyarként”. 1918-ban aztán fordul a kocka, megváltoznak az irányok, s amíg korábban a monarchia áramlatai jutottak el a hegyek tövébe, erdők mélyére, addig onnantól kezdve ellentétes irányból folynak a hasonló áramlatok. De valahogy Belényes mindentől távol van, s bár itt is átsodornak az évszázadok, néha be-betörnek a törökök, tatárok, oroszok, németek, igazából elég messze van mindentől, hogy száz év után is ugyanott álljanak a házak, ahol régebben.

Ott, ahol egyes kutatások szerint már ezer éve állnak, s ahol a családok eredete egészen a XIV. századig vezethető vissza. Ott, ahol a kasza technikai vívmánya is már csak Trianon után vált elterjedté. Ebbe a földbe vetették el most a száz éven át Budapesten tárolt magvakat, amelyeket Györffy időben ideszállított, s megőrzött. Újra elvetették, s első hajtásait már láthatjuk is. Terebélyes tölgyet azonban ne várjunk belőlük. Csak azokat a kis lengedező mezei virágokat, amik azonban még mindig ott nőnek Erdély és Partium határán a Béli-hegység lábainál.

(Erdélyen innen – Alföldön túl: A Fekete-Körös völgye a századfordulón. Néprajzi Múzeum, látogatható 2014. március 16-ig.)