Hallgatni Arany

Arany János, József Attila, Radnóti Miklós, Pilinszky János. Azért ez kemény csomag.

És micsoda ív nagyjából egy évszázadon át, aztán bele az örökkévalóságba. Hangoskönyvek ezek (Kossuth Kiadó, Mojzer Kiadó), irodalmi fülbevalók, hangzó líra.

Az van, hogy biztosan jó magyarnak lenni, amikor győznek a fiúk-lányok, szól a Himnusz, kúszik felfelé a zászló, de azért ilyenkor is dagad rendesen a honfiúi kebel, hallván a magyar költészet világraszóló csodáit. Igaz, a nyelvi ketrec miatt csak szordínósan szólnak a világban (na jó, Petőfi milliókhoz jut el Kínában), de mi tudjuk. Szépen el vagyunk látva egy elképesztő nyelv zseniális alkalmazóival. Egy „református”, egy „proli”, egy „zsidó”, egy „katolikus”. Mind a miénk.

Egyébként meg érdekes műfaj ez a hangoskönyv. Az egyik gyermekem Rejtőt hallgat tanulás közben, így aztán folyamatos vinnyogás hallatszik a szobájából, aligha a függvényektől. Odafigyelni is jó, bár ritka az az élethelyzet, amikor az ember csak úgy nekiül a konyhában a Karóval jöttélnek, már ha nem azzal a szándékkal, hogy elintézi magát egy filézőkéssel.

De ha fejlett az animánk, és képesek vagyunk egyszerre több dologra is figyelni, pompás háttérnek is. De a legjobb mégiscsak autóban. Egy irodalomkedvelő közlekedésbiztonsági szakértő most bizonyára kibiztosítja a revolverét, pedig nem ördögtől való ez.

Vezetés közben ugye magunkat mindig szituációban képzeljük el, míg az „ellenséget” (mindenki más az úton) potenciális tömeggyilkosnak. Na ezt a mentális állapotot könnyedén feloldja a Hetedik ecloga.

Arany Jánosról azt írja Kosztolányi (hoppá, még egy zseni): „Soha nem találkoztam még költővel, aki a nyelvvel ily csodát művelt volna. Ő maga a magyar nyelv.” Orbán Ottó, aki Gondolta a fene címmel is írt könyvet, így tiszteleg: „Arany János aranypénze, Melyet nem váltottam rézre, De megőrzök, Míg a gyönyörtől lúdbőrzök.”

Egy hangoskönyvet persze a hang „ad el”. Aranyt Bálint András a magyar új hullám egyik emblematikus figurája (a Szerelmesfilm nagyjából megunhatatlan), Radnótit a tragikus sorsú Kaszás Attila, Pilinszkyt mélyen átérezve a színészként is kiváló Alföldi Róbert, József Attilát pedig Jordán Tamás.

Nálam ő a tetőpont. A magyar színház- és filmtörténet egyik legnagyobb alakja, színész, rendező, direktor, színházcsináló. A Latinovits utáni versmondás vezéralakja. Tartom szerencsémnek, hogy láthattam Kaposváron mint Sade márkit, ha jól emlékszem, valami bordó pizsamakabát volt rajta, de ennek már több mint harminc éve. Talán azóta sem láttam jobb előadást. De kerültünk közelebb is. Mint a nagyszerű Szász János első filmjének (Szédülés) egyik szereplője, közelről nézhettem, miként működik egy nagy színész. Az apámat játszotta, de ennél sokkal fontosabb, hogy ő tanított meg rendesen kártyázni és arra, hogy merre hány óra az ügetőn. A humora meg egyenesen frenetikus, pont az a fanyarság, amitől döglök; Cseh Tamásé volt még ilyen, az állandó félmosollyal. Na de József Attilát nehéz elviccelni, plusz a hangoskönyv nem színpad, marad az orgánum. Jordáné egészen speciális.

Voltak ugye a nagy bölények, Básti, Bessenyei, akik ha szisszentek egyet a színpadon, a szomszéd kocsmában lezuhant a csillár. Majd eljött a motyogás ideje, és azon keseregtünk, hogy kétségbeesetten kagylózunk a karzaton. Jordán Tamás hangja olyan, hogy az ember annak ellenére visszajön tőle a mélyálomból, hogy semmi öblögetés. Mondjuk éjszaka van, megy a tévé, mert úgy maradt és valami miatt arra riadunk, hogy Jordán József Attilát mond fekete-fehérben. És ezzel meszeltek is az alvásnak.

Kései sirató. Döbbenetes. Mint a lemezen.(Nyitókép: részlet Szánthó Mária festményéből / Forrás: Kieselbach Galéria)