– A Budapest retró 1998-ban készült el. Gondolta volna, hogy a hatvanas-hetvenes évek propagandafilmjei tizenöt évvel később is témául szolgálhatnak egy-egy újabb filmnek?
– Nem gondoltam volna, főleg mert sosem terveztük önálló szerzői filmnek a Budapest retrót, és persze nem is az. Sokkal inkább úgy jellemezném az elvégzett munkánkat, mint egy talált tárgy megtisztítását: lemegyünk a hajóroncsok közé búvárkodni, és ami tetszik nekünk, azt felszínre hozzuk, majd egymás mellé tesszük őket, hogy más is megnézhesse. A Budapest retróba ugyanakkor annyira beleszeretett a közönség, és mi is annyira lelkesen csináltuk a filmet, hogy ez egy máig tartó szériát eredményezett. A Budapest retró 1-2., a Balaton retró, és a Magyar retró után a mostani, a Magyar retró 2. az ötödik elkészült alkotás. Az emberiség mindig is nosztalgialázban ég, van egy egészséges vágyódás vissza a fiatalkorhoz, ez határozhatja meg ezeknek a filmeknek is a sikerét. A fiatalok számára pedig közelebb hozza azt a korszakot, amelyet a szüleik, nagyszüleik testközelből ismernek. Átélhetővé válik a történelem eme szelete, ezért is érzem úgy, hogy ezek a filmek oktatási segédanyagként is használhatók.
Papp Gábor Zsigmond
Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet
– Miképp álltak össze egy filmmé az egyes alkotások? Melyek voltak a válogatás legfőbb vezérelvei?
– Amikor az első Budapest retrót készítettük, akkor a legprimérebb dolgokat akartuk beemelni a filmbe, és a hétköznapi életmód bemutatásra törekedtünk: azt kerestük, hogy miképp éltek az emberek a hatvanas-hetvenes években, milyen frizurát, ruhát viseltek, mit ettek, hol-hogyan szórakoztak. A Budapest retró 2.-ben ezekhez a témákhoz jöttek hozzá az üzlet, ünnep, szabadidő, és a pesti nő témakörei. A Balaton retró már a címében is hordozta a kutatási területet, a Magyar retróban pedig szerettünk volna kilépni a Budapest-Balaton tengelyből, és általánosabb témákat kerestünk. A Magyar retró 2.-ben pedig kifejezetten a vidékre koncentráltunk. A szelekció alapját a Filmarchívum katalógusa adja, amelyben témákra lebontva tallózható, hogy 1960. és 1985. között milyen filmek készültek. Munkánk során emellett folyamatosan kettősségbe botlottunk: egyszerre éreztük azt, hogy mennyi minden változott, és azt is, hogy szinte semmi sem változott az évtizedek során. Leszögezném ugyanakkor, hogy sosem törekszünk valamiféle egzakt, tankönyvi leírás megadására a korról, hanem saját ízlés és arányérzék szerint szemezgetünk azon filmekből, amelyek nekünk tetszenek, és érdekesnek tűnnek – és reméljük, hogy majd mások is hasonlóan gondolkodnak róluk.
– Dokumentumfilmesként milyen kihívást jelent önnek egy-egy ilyen filmösszeállítás szerkesztése, rendezése?
– Nagyjából minden negyedik-ötödik filmem ilyen, és a hagyományos filmezéshez képest persze nagyon más, főként archívumi és vágószobai munka. Filmenként 50-60 órányi anyagot válogattunk át, s vágtunk össze a későbbi, cirka 80 perces hosszúságra. Ezt persze bárki más is megtehetné, csak akkor más film születne, más jelenetekkel, eltérő vágással. És azért igyekeztem némi kreativitást is vinni a filmbe, főleg a zenére vágott klipekbe és a megképesített újságcikkekbe.
– Van még az anyagban további potenciál újabb filmekre?
– Lehetőség mindig van, mert az alapanyag hatalmas. Minden egyes film befejezésekor eléggé telítődök ezzel a munkával, és olyankor szükség van néhány évre, amíg újra nekikezdek egy újabb, hasonló alkotásnak, így most nem tudnám megmondani, hogy fogjuk-e még folytatni. Mert hiába indul mindegyik retró örömfilmezésnek, a vége felé kiderül, hogy ezzel is nagyon sok munka van.
– A film csütörtökön került mozikba. Mi lesz a sorsa a Magyar retró 2.-nek?
– A mostani mozibemutató után várhatóan három hónappal jelenik majd meg DVD-n. Emellett, mivel az MTVA pályázatán kaptunk rá támogatást, látható lesz a Magyar Televízió műsorán is.
