Szeret, nem szeret

Az van, hogy nem szeretjük egymást, és ezt megszokni nem tudom. Nem is akarom, pedig lett volna elég időm rá.

Nem szeretem, ha nem szeretjük egymást. Pedig lenne miért, csak éppen mindig kiderül, hogy amikor felbukkan ez a miért, ami tulajdonképpen egy újabb ok lenne a szeretetre – vagy annak legalább a látszatára –, akkor sem vagyunk hajlandók foglalkozni vele, szóval nem látjuk a legókockától a legóvárost.

Az van, hogy december 28-án megjelent a Magyar Nemzet Kultúra rovatában egy féloldalnyi riport arról, hogy vannak, akik szeretik Budapestet, sőt a budapesti arcokat szeretik, s megint vannak, akik a budapesti arcokon belül szeretik a budapesti nőket is, és ezt meg is akarják mutatni. Blogokról és azok tulajdonosairól beszélek, olyan közösségi oldalakról és működtetőikről, amelyek és akik megérdemlik a kitüntetett figyelmet, nyilván ezért kerültek e lap hasábjaira – és ezenfelül én magam még azt is gondolom, hogy ne csak e lap hasábjain, de ahol csak lehet, jelenjenek meg. Mert láttam, hogy ez jó. De láttam azt is, hogy amikor mindez valóban megjelent, és a híre kikerült a Facebookra, az egyik ilyen blog szerzőjének oldalára, azzal a felszólítással, hogy „Vegyetek Magyar Nemzetet! Most!”, akkor nem az volt az érdekes, hogy megjelent valami különlegesség, amiért érdemes levetkőzni a gyűlöletet, hanem.

Hanem az van, hogy ilyenkor az az első reakció, amit egyébként mindenki vár, szóval nem is lenne szabad meglepődnöm rajta: „pont az orbanditizmus központi lapját?” – szólt a komment lekicsinylő és cinikus kérdése, és megjött rá a válasz is: „legalább a libsik is olvassák!” Úgy, és már a közepében is vagyunk annak, ami huszonnégy éve folyik körülöttünk. Ezt az alpári gondolkodásmódot én sosem leszek hajlandó sem megérteni, sem szeretni, szóval valahol én is ebbe a nemszeretem kasztba tartozom, mert nekem valahogy sosem jönne a számra például, ha a Népszabadság, a Népszava vagy a Magyar Hírlap hozna egy csodálatos riportot bármiről, mondom, bármiről, hogy a Népszabadság pártlap, a Népszava itt ragadt kommunisták szócsöve, a Magyar Hírlap meg fasiszta. Legyenek, legyünk azok, amik vagyunk, de könyörgök, kapjunk már a fejünkhöz egy kicsit, hogy ezekben a riportokban sem a nácik, sem a kommunisták, sem a pártok nem vállaltak szerepet, de még csak közük sincs hozzá, egészen egyszerűen nem róluk van szó, hanem.

Hanem az van, hogy vannak olyan cuccok, vannak olyan történetek, és vannak olyan emberek, amikért és akikért érdemes félretenni a begyepesedett, a korhadó, a rosszhiszemű, sőt ezeket a jelzőket felejtsük is el, mondjuk inkább úgy, hogy a gusztustalan és az undorító megszólalásokat. Kívánom mindannyiunknak azt erre a 2014-es évre, hogy sikerüljön először megnézni, mi van legóvárosban, aztán utána megnézhetjük azt a legókockát is, amitől eddig nem láttuk a legóvárost. Nehéz lesz.

(Fotó: Ughy Szabina)