Várjon, aki a lap szerint az utóbbi időben mind kamarai előadásokon, mind szólistaként sikereket aratott, túlnyomórészt a romantikus kor zenéjéből adott elő darabokat, és „nem hagyott kétséget afelől, hogy ő egy szokatlan hatalmú muzsikus”.
„A makulátlan technikáján és a zenei tagoltság jártas érzékelésén felül Várjon valami olyat is hozott, ami sokkal ritkább ennél − a karakter kézzelfogható érzékeltetését gyakorlatilag mindenben, amit eljátszott, Beethoven, Schumann és Bartók találó és feltűnően ízes értelmezéseiben” − írta Stephen Brookes zenekritikus a vasárnapi előadásról.
Schumann Fantasiestücke Op. 12 nyolc darabjának előadása közben a művész az álmodozó és szenvedélyes hangulatok között ingadozott, és olyan „abszolút természetességgel játszott, mintha a helyszínen improvizált volna”.
Brookes szerint úgy tűnt, hogy Várjon személyisége az ugyancsak magyar Bartók Béla előadásában teljesedett ki, és a Két elégia megszólaltatásával úgy idézte fel a zeneszerző szerelmi bánatát, „mintha csak a saját szívéből játszott volna”.
