Semmi sem idegen tőlem, ami emberi – mondta annak idején Terentius, és nyilván nem sejtette, hogy jön majd egyszer egy Spike Jonze nevű úriember, aki arról rendez filmet, hogy a mesterséges intelligencia látszólag emberibb és rokonszenvesebb lehet nálunk.
A nő műfajilag nem is olyan könnyen besorolható film. Futurisztikus melodrámának vagy romantikus scifi-komédiának is nevezhetnénk, csakhogy erősen sántítanak ezek a meghatározások. Egyrészt a műfaji korlátokat elegánsan felülíró szerzői filmről van szó, mely többféle regiszterben szólal meg a finomra hangolt humornak teret engedve és a mélyebb érzelmi rezdülésekre is nagy igyekezettel figyelve, másrészt az, amit a vásznon látunk, már szinte a jelen idejű jövő, egy létező, és éppen ezért használhatatlan utópia.
Digitális magány
Fotó: InterCom
És most itt jönne a kötelező morális pakolás a kritika fénylő arcán, miszerint az emberiség elidegenedik, a kapcsolatok kiürülnek, és a Magányos Szívek Klubja is bezárt, mert a tagság otthon nézi, ahogy a VV6-ban nyelvhasználó pocsolyalakók folyamatosan testnedvet cserélnek. És ez így is van, de tegyük még hozzá, hogy az önkéntes száműzetésnek korábban ismeretlen, rendkívül kifinomult formáját kínálja az a digitális préri, amelyen legtöbbünk bolyong, hiszen egy okostelefonba bújva a legnagyobb kozmikus magányt is a virtuális közösségi zsongás háttérzaja teszi elviselhetővé. Vagy még elviselhetetlenebbé.
Mindenesetre a világ, amelyet Jonze elénk tár, tényleg csak néhány technológia tyúklépésre van. Filmünk hőse is ismerős figura minden különcségével együtt. A Ned Flanders-bajusszal súlyosbított Joaquin Phoenix által remekül alakított magányos Theodore egy elegánsan középkorosodó hipszter, aki úgy kütyüfüggő, hogy közben van benne valami szerethetően régimódi is. Munkahelye is hasonlóképpen fura hibrid: ő és kollégái elegáns, kézzel írott leveleket gyártanak olyanok helyett, akik lusták arra, hogy szeretteik kedvéért papírt és tollat ragadjanak, de a látszatra azért örömmel ügyelnek.
Theodore szívét egyébként szinte a földig húzza a férfibánat, miután képtelen feldolgozni válását. Hogy mitől romlott meg a kezdetben látszólag túláradó szerelemben fürdő kapcsolat, arra pár villanásban kapunk – nagyon finoman és lélektanilag hitelesen felépített – választ. Jonze sokat tud az emberi kapcsolatok érthetetlen matematikájáról, és szívbemarkolóan képes megmutatni, hogy bizony két ember akkor is lehet egymás számára a pokol, ha egyébként külön-külön mindketten tehetségesek, kedvesek és szerethetők.
Ott csatlakozunk Theodore-hoz, amikor már alaposan elszigetelve, a már említett digitális remeteségben vegetál udvarias kétségbeeséssel. A megváltás szinte észrevétlenül lép be az életébe. Egy egyszerű vásárlásnak köszönhetően percek alatt installálja életébe Samanthát, az intelligens operációs rendszert, aki nem elég, hogy szinte erotikusan búgó női hangon társalog a tulajdonossal (már ha az nem a férfihangot választja), hanem gazdája érzelmi reakciói alapján meg elképesztő kapacitása segítségével önálló személyiséget is növeszt magának.
Adná itt magát a ziccer, hogy akkor Theodore végül is valami betegesen narcisztikus érzelmi katyvaszba mászik bele azzal, hogy apránként nemcsak a gyakorlati életét megkönnyítő rendszerként és szellemes társalkodóként, hanem igazi társként kezd gondolni Samanthára. Ám alapvetően a film nem annyira erről a kifordult Pügmalión-történetről szól, hiszen éppen az az egyik leginkább bizarr vonása ennek a kapcsolatnak, hogy a gép is egészen önálló egyéniségnek tűnik benne.
Nehéz lenne azért elítélni hősünket, mert belemegy ebbe a fura viszonyba. Hiszen nem elég, hogy Samantha Scarlett Johansson hangján flörtöl és ölt testetlen lelket főhősünk életében, de rendkívül szellemes, figyelmes, okos és érzékeny is. Elvileg ugyebár mindezt Theodore-nak köszönheti, de Jonze – talán figyelmetlenségből, talán szándékosan – nem azt a kérdéskört járja körbe, hogy vajon saját személyiségünk bűvköre miatt szeretnénk-e, hogy társunk egyenlő legyen a fejünkben elképzelt lénnyel, és mi történik akkor, ha ez az elképzelt lény egyszer csak tényleg megszólal, viszont még csak a kezét sem foghatjuk meg.
Egy emberi(bb) kapcsolat
Fotó: InterCom
A film ebből a szempontból mégis inkább fifikásabb scifinek mutatkozik, és azokat a következményeket veszi számba – meddig elégszik meg például egyetlen emberi elmével egy ilyen mohó mesterséges intelligencia, mi lesz, ha emberi vágyak ébrednek benne stb. –, amelyeket a tudományos-fantasztikus mozik többsége jóval butábban és jóval több vérfolt társaságában szokott tárgyalni. De ezzel együtt is az egyik legszívmelengetőbb, legemberibb mozi, ami az utóbbi években készült, mely mégiscsak azt a végkövetkeztetést kínálja, hogy tökéletes gép helyett az ember válassza inkább a rokonszenves, sokáig csak a barátzónába utalt, nem egészen tökéletes, de nagyon emberi lányt, akivel megnézheti a naplementét tetőn.
