Egy Capa-fotón fedezte fel a saját nagyapját

Egy fotó sok mindent köt össze. A múltat a jelennel, egy magyar minisztert egy idős olasz úrral. Capa-sztori.

Makacs (fél)tudományos álomkép – különösen Steven Spielberg Jurassic Park című bombasztikus sikerfilmje óta –, hogy egy borostyánba zárt szúnyog által felszívott vércseppből letűnt idők lényeit kelthetjük majd életre. A fotográfia erejének köszönhetően azonban nem egyszer megtörténik egy ehhez meglehetősen hasonló csoda: a holt anyag megelevenedik, elfeledett emberek és történetek támadnak fel. Ilyen élményben lehetett nemrégiben része egy Rómában élő úrnak, továbbá a Magyar Nemzeti Múzeum egyik munkatársának, sőt Magyarország egyik miniszterének is, nem is beszélve számos olasz múzeumlátogatóról.

Történetünk ott kezdődik, amikor október elején megnyílt Rómában a Robert Capa in Italia című kiállítás. A világhírű, magyar származású haditudósító olasz vonatkozású képeinek szentelt tárlat több szempontból is figyelemre méltó vállalkozás volt: a tavalyi magyar–olasz kulturális évad egyik fontos eseménye, egyúttal illeszkedett abba a programsorozatba is, amit Capa születésének századik évfordulója kapcsán indított útjára a Nemzeti Múzeum 2013-ban. De volt még valaki, akinek túlzás nélkül életre szóló élménnyé vált ez a kulturális esemény. Az idős, Rómában élő urat Luigi Matteónak hívják. Matteo úr a kiállítás néhány képén egy ismerős, ugyanakkor élőben sosem látott arcot, a saját nagyapjáét láthatta viszont. Az idős olasz gyerekkori emlékei alapján korábban meg volt győződve arról, hogy özvegyen maradt nagymamája az éjjeliszekrényében a nevezetes amerikai magazin, a Life példányait őrizte. Emlékezett rá, ahogy a nagymama a lánya és az unokája társaságában átlapozta a lapot, és mutogatta azokat a fotókat, amelyeken fiatalkori önmaga és elhunyt férje is felbukkantak.

Itt tekintheti meg az egyik olyan képet, amin Matteo úr nagyapja feltűnik.

A családi emlékek között az is szerepelt, hogy a nagypapa volt az egyik helybéli, aki segített eligazodni a szövetséges katonáknak az egyébként csak szamárháton megközelíthető apró hegyi települések között és elkerülni az aknamezőket. Ez utóbbi terén sajnos nem bizonyult sikeresnek, maga is aknára lépve lelte halálát, így történhetett meg, hogy a háború legvégén született Luigi Matteo már nem ismerhette őt. Matteo úr már korábban, a római kiállítást megelőzően felvette a kapcsolatot a Monte Cassino vonzáskörzetébe tartozó egykori szülőfalujában maradt ismerőseivel, majd a családi emlékezet alapján kikerekedő történetet meg is jelentette a helytörténeti emlékeknek szentelt honlapon. A helyiekkel együtt folytatott kutatómunka során sikerült például tisztáznia olyan fontos momentumokat, minthogy a család számára oly nevezetes fotók nem a Life, hanem a szintén rangos Illustrated magazin lapjain jelentek meg.

Robert Capa

Fotó: Europress/AFP

Lengyel Beatrix, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának főosztályvezetője elmondása szerint némiképp a sors fintora, hogy amikor a Robert Capa in Italia című kiállítás előkészületei tartottak, az alapos kutatómunka ellenére sem bukkantak rá erre a történetre. A római kiállításmegnyitó után az olasz partnerintézmény egyik munkatársa juttatta el hozzá Matteo úr levelét a képekről, és amikor a magyar kutató hetekkel később ismét Rómában járt, hogy szakmai vezetést tartson a tárlaton, meginvitálta a férfit is. A tárlatvezetés során azután Luigi Matteo még arra is lehetőséget kapott, hogy a szülőföldjéhez kötődő fotókról ő mesélhessen az egybegyűlteknek. Az idős olasz úr könnybe lábadt szemmel tett eleget a felkérésnek. A történet itt még nem ér véget. Ahol a családi emlékezet már némiképp homályos kontúrjai véget érnek, ott lép elő a maga módszereivel a tudományos kutató.

Egy muzeológusnak az a legnagyobb élmény, ha egy kép elkezd beszélni – állítja Lengyel Beatrix, és a nevezetes nagypapát megörökítő képek szóra bírása tényleg izgalmas intellektuális nyomozómunkára adott módot. A történet – hangozzék bármilyen érdekesen is – önmagában csak egy történet marad, amíg nem sikerül kideríteni, milyen források, akár közvetett források támasztják alá hitelességét. Kérdések merülnek fel ugyanis, és a rájuk adható válaszok árnyalják és mélyítik el ezt a sajátos családtörténetet. Milyen nyelven beszélt a nagypapa az amerikai katonákkal – adódik rögtön a leginkább kézenfekvő. Kiderült, a nagypapa élettörténete korántsem volt átlagos. Feleségével úgy döntöttek ugyanis, hogy Oroszországba költöznek, ahol kis textilüzemet vezettek egészen az 1917-es forradalomig. Tehát – mai szóhasználattal – komolyabb nemzetközi tapasztalatok birtokában tértek vissza a kis hegyi településre, és a nagypapa az orosz nyelvtudás mellett a kint töltött évek alatt a német nyelvet is elsajátította. Németül Capa is jól tudott, így valóban hihetőnek tűnik, hogy ők ketten komolyabb beszélgetéseket folytassanak. Ráadásul az sem lehetett véletlen, hogy amikor a Monte Cassino környékén megmerevedő front idején a katonákkal együtt feltűnt a környéken az ismeretlen fotográfus a nyakában legalább három készülékkel, akkor történetünk hőse keresni kezdte a társaságát. Matteo úr nagyapja ugyanis maga is kitanulta a fotózást, és bár a család csak egyetlen objektívet őriz, több helybéli családnál akad olyan portré, amit őt készített valamilyen jeles esemény apropóján. Sőt „képérzékenységét” – ha csak nagyon áttételesen – az is megerősíti, hogy legtöbbször a helyi pásztorviseletben tűnt fel a fotókon, holott egykori gyártulajdonosként és világlátott emberként sokkal inkább polgárembernek számított. Matteo úr szerint azonban az lehet az oka ennek az elsőre kissé nehezen érthető pózolásnak, hogy nagyapja valószínűleg élni szeretett volna a kínálkozó alkalommal, és az volt a célja, hogy megörökíttesse a fotóssal a helyi népviseletet is.

Ez persze csak spekuláció, és maguk a fotók sem fogják új fénytörésbe helyezni a Capa-életművet Lengyel Beatrix szerint. A magyar kutató ugyanakkor hozzáteszi: ettől függetlenül nagyon komoly történeti értékkel bírnak az ilyen felvételek, ha más nem, a helyiek számára. Akik egyébként már azt tervezik, hogy kiállítást szerveznek majd a vidékhez köthető Capa-fotók másolatából, mi több, a neves fotósnak emléket állító szobor terve is megfordult már a fejükben. De Matteo úr története az események helyszínén túl is hódít. Így történhetett meg, hogy idén januárban, amikor a Robert Capa in Italia kiállítás átköltözött Firenzébe, a megnyitón Balog Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztere, eltérve az eredetileg megírt beszédtől, ezt a mini családregényt mesélte el a hallgatóságnak, akik ezt követően szabályosan tódultak a képek elé, hogy szemrevételezzék azt a nagypapát, akit Robert Capa, a valaha született egyik legnagyobb fotográfus tett halhatatlanná.