Miközben Berlinben éppen az öt és fél órás rendezői változatban lehet méricskélni a különbséget a mozikba kerülő A nimfomániással, addig Lars von Trier kétrészes botrányfilmjének második epizódja megérkezett a mozikba is. Folytatódnak Joe beszámolói nimfománná válásáról, amelyben szado-mazo elemek éppúgy megtalálhatók, mint a „leszokásra” tett extrém kísérletek.
Valamilyen lezárása lesz a filmnek, ezt nyugodtan ígérhetjük a nézőknek, mint ahogy újdonsággal is bőven szolgál a második epizód az elsőhöz képest. Aki az elsőt látta, annak már mindenképp érdemes teljessé tennie a kalandját Lars von Trierrel.
Éppen harminc évvel ezelőtt a Terminátor című film arról regélt, hogy a jövőben a Skynet nevű számítógépes rendszer öntudatra ébred, és az emberiség ellen fordul. A fenyegető apokalipszis akkor még látványos sci-fiben kapott formát. Ám minél közelebb jutottunk napjainkhoz, a technikai fejlődéssel annál nyilvánvalóbbá vált, hogy az utópia egyáltalán nem elképzelhetetlen.
Spike Jones, napjaink egyik leginnovatívabb filmese ezt a témát teljesen eltérő szemszögből vizsgálja: az A nőben gyilkológépek és háborúskodás helyett az emberi érzelmek, apró rezdülések töltik ki a vásznat. Harcoló embertömegek és robotok helyett pedig mindössze egyetlen, félrecsúszott házassága után magányossá váló fickó életébe kapunk betekintést.
Az ő életét változtatja meg a virtuális memória, miután – lemondva a párkapcsolatok árnyoldalairól, a visszautasítás negatív élményeiről – inkább letölt egy intelligens operációs rendszert, aki tökéletes – csak testet nem öltő – nőként tölti meg életét élettel.
A kezdetben játéknak induló kaland, így hamarosan valós románccá válik, s mire hősünk észbe kap, máris a párkapcsolati sztráda hús-vér állomásait rója: a mézesheteket követik a megszokás hétköznapjai, majd jöhetnek az első viták, a féltékenység, végül az elszakadás lehetőségének rémképe.
