Harmincharmadik repülőútja Budapestre hozta Alessandro Brustenghit, aki soha nem repült azelőtt, hogy két esztendeje énekes missziójába belekezdett. A gyakran Andrea Bocellihez hasonlított 36 éves énekművész „civilben” ferences szerzetes, buknak rá a nők, magyar ősei is vannak, és bár a U2 menedzsere figyelt fel tehetségére, menedzser nélkül tesz eleget a koncertfelkéréseknek. Este a pesti bazilikában ad jótékonysági koncertet a mátraverebély-szentkúti nemzeti zarándokhely javára, előtte viszont az MNO kérdéseire válaszolt ritkán tapasztalható lelkesedéssel a hazai püspöki kar közös kápolnájában.
– Énekes is, szerzetes is. Hogy alakult ki a „holtverseny”?
– Először lemondtam a zenéről, hogy szerzetes lehessek. Aztán engedelmeskedtem az elöljáróimnak, akik azt mondták, hogy foglalkozzam a zenével is. Most harmonikus módon él bennem együtt a két dolog.
– Milyen zenei végzettsége van?
– Konzervatóriumban szereztem érettségit, aztán különféle tanfolyamok jöttek, és sok mindenkit hallgattam, ez a természetemből is fakad. Számomra az éneklés több, mint a technikai tudás. Az, hogy Isten gyermeke vagyok, azt is jelenti, hogy a technika alkalmazkodik az előadásomhoz; ez egy olyan út, aminek a bejárása évekig, sőt, mondhatom, örökké tart. Amikor énekelek, kinyílik számomra a Paradicsom kapuja.
– Miért kezd énekesi karrierbe egy ferences szerzetes, miért nem elégszik meg a hagyományos szolgálattal?
– Ez a kezdetekhez való visszatérés! A kereszténység és a ferencesség bölcsőjénél is így volt. Mindenki a saját kezével, a saját tehetségével dolgozott, a saját talentumaival hirdette az örömhírt abban a környezetben, ahol megfordult. A II. vatikáni zsinaton is ezt mondták, ha jól emlékszem, VI. Pál pápa, hogy sokkal inkább szükségünk van tanúságtevőkre, mint tanítókra.
– Mesélje el, milyen volt a ferences elöljárók ábrázata, amikor eléjük állt két éve, hogy koncertet fog adni!
– Azt mondták, ez egy jó alkalom lesz arra, hogy megosszunk valami szép dolgot másokkal. „Tehetséged van, és úgy helyes, hogy megmutatod.” Ezt mondták.