– Hihetetlen termékeny a filmzeneszerzői pályafutása, volt olyan év, amikor tizenkilenc-húsz új film jött ki az ön zenéivel.
– Lehet, hogy soknak gondolja, de a zeneszerzők között semmi különöset nem jelent ez a szám. Tizenkét-tizenhárom kantáta megírása egy év alatt nem megdöbbentő teljesítmény. Bach például egyetlen hét alatt írt meg egyet, Rossini tizenöt nap alatt szerezte A sevillai borbélyt. Mellettük szinte munkanélkülinek érezhetem magam. Ráadásul a termékenység ellenére a hatvanas-hetvenes években számos felkérésre mondtam nemet, mert ugyanazt várták tőlem, és nem akartam unalmassá válni. Sokszor kérdeznek a westernekről, western-specialistának tartanak, miközben munkásságomban csak mintegy harminc western szerepelt. Minden más műfajra is nyitott vagyok, és nagyon sok más műfajban is alkottam a westernek mellett: politikai filmekben, thriller-, sőt horrorfilmekben is. Éppen emiatt nem tartom magam specialistának. Mint ahogy soha nem tudom megválaszolni azt a kérdést, hogy melyik a kedvenc filmzeném: mindegyiket egyformán szeretem.
– Ha már a westerneket említi, különösképpen a Sergio Leonéval való munkakapcsolata vált emblematikussá. Tekintve, hogy korábban is szerzett már western-zenéket, mi inspirálta a tradícióktól való eltérésre, új elemek, hangszerek, hangok használatára?
– A kísérleti zenében kezdtem a pályafutásomat, így az avantgárd megoldások egyáltalán nem állnak távol tőlem. A Dollár-trilógiában olyan hangokat vezettem be a zenébe, mint az állatok hangja, a harangok, az ostorok, a fütty hangja. Ez az ötlet alapvetően két francia mérnök fejében fogant meg, akik a második világháború után a mindennapi élet apró hangjaiból valódi zenehangok, hangszerek nélkül hoztak létre zenét. Ez inspirált abban, hogy a hagyományos zeneeszközök, hangok mellé kipróbáljak valami rendhagyót is. Leone ebben azért volt nagy segítség, mert nem igazán adott tanácsokat, nem volt zenei fantáziája. Emiatt abban sem éreztem nagy különlegességet, hogy a zenéket a film megtekintése előtt elkészítettem. Ha elfogadok egy felkérést, alkotok, és nincs szükség a filmre az inspirációhoz. Mert mi történne, ha megnézném előre a filmet, s nem tetszene? Visszalépnék a munkától?
A teljes interjú a Magyar Nemzet február 4-ei, keddi számában olvasható.
Fotó: Béres Attila
