Szentendrén hét templom épült a 18–19. században az ide települt pravoszláv szerbeknek, illetve a velük együtt élő katolikus magyaroknak és sváboknak köszönhetően. Olyan építészeti, kulturális, művészeti örökséget jelent mindaz, amit e hét templom szimbolizál, amely a 20. század eleje óta művésznemzedékek generációit inspirálta, ihlette meg. Ennek az örökségnek döntő jelentősége volt Bálint Endre festőművész, a 20. századi magyar művészet egyik kimagasló alakja számára is, olyannyira, hogy ő volt az, aki „felépítette” Szentendre nyolcadik templomát, ahogyan egyik, 1969-ben festett képének a címe mondja.
Bálint Endre természetesen nemcsak Szentendre motívumait sűrítette képeibe, hanem a látható világ sokféle más elemét is: talált tárgyakat, újságképeket, a sváb népviselet formáit, azt a gazdag műveltséget, amelyet családjától, tudós rabbi nagyapjától, műkritikus édesapjától, a Nyugat-szerkesztő nagybácsitól örökölt, vagy éppen azt az élményt, amellyel a középkori katalán művészet ajándékozta meg az ötvenes évek második felében Barcelona múzeumaiban. Tárlatán szerepel is egy több méter hosszú, festett fagerenda, amely hosszú időn keresztül meghatározta a Bálint-képek alakját. Belesűrítette azután műveibe vágyait és félelmeit is, „szinte állandó hajlamát a szomorúságra” és igényét a „kicsapongó jókedvűségre”, látomásait az élet teljességéről, nyomasztó vízióit a halálról, amellyel – lévén, hogy kisgyermekkora óta tüdőbajban szenvedett – évtizedeken át együtt élt.
Bálint Endre természetesen nemcsak Szentendre motívumait sűrítette képeibe, hanem a látható világ sokféle más elemét is: talált tárgyakat, újságképeket, a sváb népviselet formáit, azt a gazdag műveltséget, amelyet családjától, tudós rabbi nagyapjától, műkritikus édesapjától, a Nyugat-szerkesztő nagybácsitól örökölt, vagy éppen azt az élményt, amellyel a középkori katalán művészet ajándékozta meg az ötvenes évek második felében Barcelona múzeumaiban. Tárlatán szerepel is egy több méter hosszú, festett fagerenda, amely hosszú időn keresztül meghatározta a Bálint-képek alakját. Belesűrítette azután műveibe vágyait és félelmeit is, „szinte állandó hajlamát a szomorúságra” és igényét a „kicsapongó jókedvűségre”, látomásait az élet teljességéről, nyomasztó vízióit a halálról, amellyel – lévén, hogy kisgyermekkora óta tüdőbajban szenvedett – évtizedeken át együtt élt.
| |
| Fotó: Kovács Attila / MTI |
A 20. század egyik legtitokzatosabb magyar művésze volt, akinek életműve nemzetközi mércével is mérhető: ahogyan a kiállításon a példaképeket, párhuzamokat érzékeltető Picasso-, Braque-, Max Ernst-, Marc Chagall-művek jelzik, bátran kiáll mindenféle összehasonlítást. Ez azonban – mármint, hogy lesz-e külföldön is folytatása a mostani bemutatónak – maradjon a jövő titka. Az mindenesetre bizonyos, hogy a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása és az azt kísérő monográfia – amely a kurátor, Kolozsváry Marianna művészettörténész munkája – olyan teljesítmény, amelynek alapján nem kell túl nagy képzelőerő, hogy megjósoljuk a folytatást.
Bálint művészetének ma sem rossz a nemzetközi reputációja, amit az is jelez, hogy a bemutatott művek jó részét külföldi, elsősorban párizsi gyűjteményekből kölcsönözték a kiállításra. Idehaza is a legjobb műgyűjtők fedezték fel művészetét a hatvanas évek elején, amikor ötéves párizsi tartózkodása, egyik fő műve, a Jeruzsálemi Biblia illusztrációinak elkészítése után hazatért. Közöttük volt Kolozsváry Ernő, akinek a gyűjteményébe olyan fő művek kerültek, mint például a barcelonai revelatív élményre utaló Itt már jártam valaha I–II. vagy az említett mű, a Szentendre nyolcadik temploma.
| |
| Fotó: Kovács Attila / MTI |
Ahogyan a kiállításmegnyitót megelőző tárlatvezetésen a kurátor, Kolozsváry Marianna elmondta: képek között nőtt fel, s most méltóképpen viszonozza azt az ajándékot, amelyet édesapja gyűjteményének, a benne őrzött Bálint-műveknek köszönhetően kapott.
(Bálint Endre: A nyolcadik templom, Magyar Nemzeti Galéria, május 11-ig.)
