Túl kell élnünk a képlabirintus korszakát

Péntektől látható a budapesti Ludwig Múzeumban Fabrizio Plessi Liquid Labyrinth című kiállítása.

– Mit jelent önnek ez a kiállítás, és hogyan vélekedik általában a kortárs művészet és a múzeumok kapcsolatáról?
– Nagyon  boldog vagyok, hogy létrejött ez a tárlat, hogy úgy mondjam, egy kicsit fű alatt. Természetesen tudtam a budapesti Ludwig Múzeumról, s az, hogy milyenek is az itteni lehetőségek, már csak azért is érdekelt, mert különösen közel áll a szívemhez az Irene és Ernst Ludwig alapítvány, amelynek több múzeumában kiállítottam már. 1978-ban Aachenben, majd néhány év múlva Kölnben csináltam  egy nagy installációt, a Bombay, Bombay-t, később pedig a bécsi Ludwigban is kiállítottam. 1991-ben volt ez, amikor éppen Hegyi Lóránd volt az ottani igazgató. Ami most történik Budapesten, majd utána Koblenzben, tulajdonképpen életem múzeumi vonalának a kiteljesítése, hiszen sok kiállítást rendeztem ugyan különböző galériákban is, de a legfontosabbak mégis a múzeumi tárlatok, eddig százharminc múzeumban állítottam ki. Elmondok egy epizódot. Amikor tizennyolc éves voltam és a velencei akadémiára jártam, gyakran mentem be a Peggy Guggenheim Múzeumba és biztos voltam benne, hogy egyszer majd a New York-i Guggenheim Múzeumban is lesz egyéni kiállításom. Így is történt és a munkám nagyon fontos része volt ez. Sosem akartam gazdag vagy híres lenni, a világ nagy múzeumaiban akartam kiállítani. És amikor azt javasolták, hogy tegyek egy kis kitérőt ide is, örömmel vállaltam ezt a terheket jelentő de fontos kiállítást, hiszen mindig is vágyam volt, hogy valami többet hozzak létre, mint egy „normális” kiállítást.

– Miben áll a budapesti kiállítás, a Liquid Labyrinth által nyújtott többlet?
– A Liquid Labyrinth egy olyan közeget jelent, amelyben minden folyamatosan áramlik, ami az én utóbbi harminc évemre is jellemző, az elmúlt évek installációira, amelyek közül néhányat bemutatok és amelyekben szintén voltak labirintusok, amelyek itt egymást folytatva jelennek meg. Ahogyan megnyitójában Balog miniszter úr is mondta, ellentmondásos dolognak tűnik a cím, hiszen két olyan dolog szerepel benne, amelyeket nem tudunk megragadni, de ma valóban labirintusban, mégpedig a képek labirintusában élünk. Hogy megtaláljuk-e a helyes utat, az attól függ, hogy hogyan választjuk meg a pozícióinkat. Ma minden mozog a világban, nincsenek sorompók, választóvonalak az egyes területek között, minden összecsúszik. Vita tárgya minden érték, a klasszikus művészet értékei is. De nekünk túl kell élnünk a képlabirintus korszakát.

– Hogyan lehetséges ez?
– Egyféleképpen: úgy, hogy hűségesek vagyunk magunkhoz. Én az vagyok. Hűséges vagyok a feleségemhez, az eszméimhez, de főleg a magam áéltal kialakított nyelvezethez. A csónakokkal, amelyeket bemutatok, metafórákat alkotok. Magányos hajós vagyok, aki a művészet tengerén hajózik, folyton viharban. A művészetben ugyanis soha sincs szélcsend. Én nehezen ugyan, de szorosan tartom a kormányomat, pontosan tudom, hogy hol akarok kikötni. Nem mondhatsz le a saját magad által vállalt dolgokról. Mondok egy másik csónakos metafórát: a köz- és magánéletem olyan, mint egy nagy hajón való utazás, amely szépen halad előre, s amelynek a tetején, fent a magasban van egy uszoda. Ez az én magánéletem, a tenger pedig a közéletem. A két víz sohasem érintkezhet egymással, de valahol mégiscsak összekötődnek. Ugyanaz az irány, s ha esik az eső, mindkettőre hull, a szél mindkettőt korbácsolja.

– Minden a vízhez és az elemekhez kötődik a művészetében, ahogyan ezek a metaforák is jelzik. Velencében él, lényegében hasonló környezetben, mint Tiziano és a velencei festészet más óriásai ötszáz évvel ezelőtt.
– Igen, ez a város az életem fontos része lett. Amikor rajzolok a műteremben, bejönnek a reflexek a rajzaimra, s minden elasztikusabb, fluidabb, mozgékonyabb lesz. Minden az élet nagy áramlataiba kerül be, s én ugyanazokat az emóciókat próbálom létrehozni, mint a víz. Magam is olyan lettem már, mint a víz, de a lávát is másként látom, mint sokan mások, számomra az is a lelkiség fluxusa, fluiduma. A valóságban semmi nem önmagába bezárva létezik.

– Az, hogy az ősanyagok érdeklik, az élet alapértékeiről vagy éppen a létezés természetrajzáról szólva nem meglepő. De hogyan kapcsolódik az ősanyagokhoz a legmodernebb technika, az elektronika?
– Úgy, hogy a fals igazabb, mint az igaz, legalábbis technológiai értelemben. Soha nem látunk háborút, hajótörést, felrobbanó bombát másként, csak televíziós közvetítésben. Mára az igazságunk a televíziós formátum igazsága lett. Ezért gondoltam rá már a hetvenes években, hogy a videón keresztül kell művészetet létrehozni, s hogy meg kell emelnem a technológia hőmérsékletét.

– Ugyanakkor határozottan tiltakozik az ellen, hogy videoművésznek nevezzék. Miért?
– A munkáimat természetesen nevezhetik videoinstallációknak, de én nem vagyok videoművész, ez a meghatározás ugyanis reduktív. Olyan, mintha Michelangelóra azt mondaná valakik, hogy márványművész. Természetesen dolgozott azzal az anyaggal is, de nem az eszköz köti meg őt vagy engem, hanem közvetíti az elképzeléseket. Egyik lábam a jövőben van már, a másik még a múltban, hiszen a jövőnek szüksége van a múltra, a technológiának a humánus tartalmakra, a két dolog a művészetben válhat tökéletes egységgé.

– Kölnben, a médiaművészeti főiskolán egy évtizeden át tanította a technológia humanizálását. Hogyan lehetséges ez?
– Akkor tudod létrehozni ezt az átváltozást, ha tudatosan törekszel a múlt megismerésére, ha tudatában vagy a múlt jelentőségének és ismered kultúráját. Mert ha nincs meg benned a múltra vonatkozó tudat, ismeretanyag, akkor valójában sohasem leszel ura a technológiának. Ha pedig nem leszel az, akkor az fog uralni téged. Manapság szolgái vagyunk például a mobiltelefonnak, de hatalmunkban áll helyesen dönteni is, igaz, ehhez nagyobb összefüggésekben kell szemlélni az értékeket, folyamatokat.

– Mindaz, amiről beszél, egyfajta vészjelzésnek, de legalábbis figyelmeztetésnek is tekinthető. Az, hogy a legrangosabb kiállítóhelyeken jelen van a művészete, visszaigazolás?
– Így is mondhatjuk, de a másik oldalról szemlélve a fentiek azt is bizonyíthatják, hogy hamarabb születtem, mint kellett volna. Mindig kutató, kereső ember voltam, nem voltam szinkronban a korommal, húsz évvel korábban jártam. Most valahogy összhangba kerültem vele, aminek nem mindig örülök. Valamikor ugyanis paradox módon sok energiát kaptam abból is, hogy nem értettek meg, a hetvenes években úgy haladtam előre, hogy az ellenségem a kor ócska festészete volt. Képzelje, egyszer a velencei biennáléra nem akarták beengedni a tévéimet, mert úgy ítélték meg őket, hogy nem a művészet eszközei. Ma viszont őrült sok videomunka van a kiállításokon, halálra unom magam, ha nézem őket, egyszerűen nem tudom őket elviselni. A fiatalok nem jól használják ezt az eszközt.

– De lehet szerencsére tanulni, Nam June Paik, Bill Viola, Fabrizio Plessi műveiből. És talán Bruce Naumanntól
– Igen, talán tőle is.

– Több nagy művet láttam öntől az elmúlt években Velencében, a Ca d’Oróban, ahol Bill Violával állított ki, vagy a biennálén, ahol az Acqua verticale második, az eredeti, negyven méter magasságú mű kisebb változata szerepelt. Egyiket sem hozta el a budapesti tárlatra, amelyen 1996 és 2014 közötti műveket mutat be. Hogyan válogatták az anyagot?
– Tavaly tavasszal tartottam itt egy előadást, Bálványos Anna, a kiállítás kurátora akkor mutatta be a múzeumot. Láttam, valóban csodálatosak a terek, s akkor éreztem meg, hogy érdemes lesz itt kiállítani. Kezdetben csak a bárkákat akartam bemutatni, de később kitágítottuk a határokat, együtt válogattunk egy olyan anyagot, amely átfogó képet mutathat meg rólam.

– A bárkák alatt a kiállítás központi terében látható tíz hatalmas, kissé viharvert, felfordított halászbárkát érti, amelyek alól kékes fény szűrődik ki. Miről szól ez a mű, a Llaüt Light, amelynek címét talán Bárkafénynek lehetne fordítani?
– Ezeket a bárkákat megvásároltam, s hamarosan valószínűleg a Palma del Mallorca-i múzeumnak adom. 1500 ilyen bárkát pusztítottak el, mégpedig azért, mert Brüsszelben az Európai Unió hivatalnokai úgy ítélték meg, hogy a mallorcai halászok túl sok halat fognak, s ez ellen a bárkák kettéfűrészelésével lehet védekezni. A halászok kaptak valami pénzt kártalanításként, amiből persze újabb bárkákat vettek, csak most már ócska műanyagot, ami, ha majd el kell pusztítani, óriási környezetszennyezést jelent. Pazarlás ez az emberi energiákkal, az értelemmel, egy olyan európai elképzelés, amely katasztrofális következményekhez vezethet. Kulturáltan, értelmesen kellett volna bánni ezekkel a tárgyakkal és az emberekkel – a többi között erről szól az alkotás.

– Közvetett módon a kiállítás legújabb műve, a tizenhat darabos Diario (Napló) sorozat is a teremtő energiákhoz kötődik, egészen közvetlen módon azonban egy sajnálatos balesethez. Miért is?
– Ha nem csinálok nagy kiállítást Padovában százméteres asztallal, kétezer emberrel a megnyitón, akkor valószínűleg nem csúszom el a palota lépcsőjén, és nem töröm el a lábam, s akkor nem csinálom meg ezt a sorozatot, amellyel saját korábbi műveimre reflektálok. Utoljára 1966–67-ben festettem, a sorozatban most a festés, a rajz, a fotó, a kollázs ötvöződik technológiai alapon, nagyon összetett módon. A műveket mallorcai műtermemben készítettem, ahol a fény élesebben vág, mint a kés. Mégis végig a sötétségre gondoltam, s valóban, pontosan úgy készült a sorozat, ahogyan a memória dolgozik. Bizonyos zónák világosak, mások sötétek, mint az emlékezetben, és majdnem biológiai szükséglet, hogy együtt éljenek. Nem is kell mindent tökéletesen elmagyarázni. Sokszor a tökéletlenség több, mint a tökéletesség.