Vadász a konyhában

Avarpaplan című kötete után jóízű novellákkal folytatja írói munkásságát Bors Richárd. A sparhelt titkai.

Bors Richárd kollégánk munkaidőn kívül író és a természet szerelmese. Második szenvedélyéről az első kapcsán már értesülhettek lapunk olvasói, illetve azok, akikhez eljutott Avarpaplan című novelláskötete. Ebben lírai hangulatú, természetjáró és vadásztörténetekkel ajándékozta meg a magyar irodalom kedvelőit. Nemrég elkészült második könyve is, A sparhelt titkai, amelyben vérbő humorral megírt gasztronovelláit gyűjtötte össze. Mivel a nevetés hizlal, a kötetben szereplő ételek szemléletes leírását olvasva pedig akkor is megéhezünk, ha vadmalaccombot ettünk reggelire, a fogyókúrázókat óvatosságra intjük.

Miután A sparhelt titkait kézbe véve egy irodalmi igénnyel elkészített receptgyűjteménnyel, vagy gasztronómiai élményekkel dúsított irodalommal találkozik az olvasó, nem túl eredeti, viszont kézenfekvő ötlet, ha megvizsgáljuk, milyen összetevők szükségesek ahhoz, hogy valaki fakanálforgató vadászíró legyen. Jelen esetben szerzőnk nagyapjánál kezdhetjük a keresést, aki a Bakonyt nevezte szűkebb hazájának. Bakonytamásiban élte le élete egy részét, úgy ismerte az erdő titkait, akár Sobri Jóska, a legnevesebb helyi illetőségű betyár.

Ha már szóba került az egykori bakonyi huncut, elárulhatjuk: az erdőjáró nagypapa is szeretett saját szakállára vadászni. Úgy gondolta, aki ismeri az erdőt, az passzus nélkül is el tud kapni egy nyulat. Főleg a háborús évek alatt, amikor másként nemigen került volna húsétel a családi asztalra. Miután a nagyapó végleg felhagyott a tilosban járással, színes történeteket mesélt unokájának erdőbéli kalandjairól. A történetek és vadászat szeretete tehát már gyermekkorában befészkelték magukat Bors Richárd lelkébe, viszont meglepően későn, a húszas évei vége felé tapasztalhatta meg személyesen, milyen is egy valódi vadászat. Ám amikor végre elkísérhette puskás barátját egy igazi vadászatra, rájött, mire is vágyik kiskora óta. Járta az erdőt, mezőt, tanult, vizsgázott, hogy hivatalosan is felkerülhessen a magyarországi vadászok lajstromára.

Ami a főzést illeti, szintén felnőtt fejjel vette észre, mennyi örömet jelent egy férfiembernek is, ha saját kedve, ízlése és tudása szerint tevékenykedhet a konyhában. Mit tesz a fazékba, bográcsba vagy sütőbe egy vadászember legszívesebben? – Mifelénk nyulat, fácánt, őzet vagy vaddisznót. Rókát is lőnek, de azt nem kóstoljuk meg. A többit viszont annál inkább. A cserkelés, a főzés és az irodalom abban hasonlítanak egymásra, hogy egyiket sem szabad elkapkodni – véli mindhárom területen jártas szerzőnk.

Miként az erdő titkaival a nagyapja, úgy a főzés fortélyaival a nagymamája ismertette meg. – Nagyon egyszerűen főzött, kevés fűszert használt, ételei íze, zamata a felhasznált alapanyagokból állt öszsze. E módszert követem én is, ráadásul a vadhúsok karakteres ízét sem szabad elfedni – fejtette ki beszélgetésünk során gasztronómiai hitvallását Bors Richárd. – Szerintem öreganyám egész életében nem használt el egy üveg étolajat sem. Mindent zsírral sütött, főzött. Ez akkor régimódinak, ma megint korszerűnek tűnik. Meg persze finomabb is – tette hozzá. A szerző kulináris fejlődésének következő szintjét már vadászként érte el.

– Egy vadászházban mindig van ennivaló – szögezi le a tényt. A nagy vadászatok közös ebéddel érnek véget, valaki bent marad a vadászházban, és főz úgy negyven-ötven személyre. Félelmetes remekművek készülnek ilyenkor a csontlevestől a csülkös töltött káposztáig.

Ha vadhúsokból készült ételek receptgyűjteményeként forgatjuk A sparhelt titkait, örömmel tapasztaljuk, hogy bolondbiztos útmutatást kapunk a fogások elkészítéséhez.

– Mivel manapság kevesen ismerik a vadhúsokat, az átlagembernek fogalma sem lehet, hogy kell bánni velük – magyarázza a szerző. Ezért tehát nemcsak a hozzávalókat sorolja fel, hanem azt is elmeséli, miként kell kirántani a tollából a fácánt, hány vízben kell kiáztatni a lőtt vad húsát és a többi szükséges fortélyt. – Természetesen minden ételt elkészítettem, pont úgy, ahogy le is írtam. Az a muflon például, amiről az egyik novella szól, tényleg olyan szagot árasztott, mint egy albán kecskeakol. Magam sem voltam benne biztos, hogy lesz belőle emberi étek, de a leírt praktikák révén mégis emlékezetesen finom fogás sikeredett – avat be Bors Richárd a kötet kulisszatitkaiba.
Eddig a könyv erényeiről beszéltünk, de szólnunk kell a hibáiról is. Az a legnagyobb baj vele, hogy hiába szeretnénk azonnal megfőzni a lecsós őzmájat vagy a szeletelt vaddisznót, amíg a könyv végére nem értünk, nem lesz ebéd, se vacsora. Ezt a könyvet ugyanis nem lehet letenni.

Olvasni kell a receptek köré szőtt történeteket, néha hangosan nevetve, máskor jóízűen mosolyogva. Utána pedig muszáj azonnal enni valamit, akár van a hűtőben szarvaskolbász, akár nincs. Közben persze az sem árt, ha akad egy pohár jó borocska is a közelünkben, hiszen, mint szerzőnk maga írja a kötet legelején: „ a főzés művészet, kikapcsolódás, pazar időtöltés, jótétemény, tudomány, attrakció, költemény, líra és lant egy személyben. Mivel pedig én nem vagyok sem tudós, sem művész, sem egyéb artista, legfőképpen nem szakács, csak egy egyszerű toll- és puskaforgató vadász, akinek kellett némi dopping, némi rásegítő, hogy meg tudja alkotni ezen csodás finomságokat, kellett a bátorsághoz egy vékony lécekből eszkábált kerítés, amire támaszkodhatott. Mindez természetesen nem igaz. Az ok: szeretem az alkoholt!”

Persze csak módjával, hiszen – miként ez Bors mester novelláiból is kiviláglik – az arányok határoznak meg mindent. Legyen szó egy jó vadraguról, baráti koccintásról vagy irodalomról.