Nem véletlen, mivel a rendező azon kevesek közé tartozik, akinek kézjegyét az avatottabb szem pár képkocka alapján felismeri. Mértanilag tökéletesen kidolgozott helyszínek, patikamérlegen adagolt vizualitás, a kamaszkori gondolkodás mélyfilozófiája, fura karakterek, nosztalgikus hangvétel, derűvel színezett melankólia és különlegesre finomított humor – többek között ezek az andersoni magánuniverzum építőkövei.
Ebben a magánuniverzumban sok minden fér össze, a klasszikus ifjúsági regények romantikája a világgal nehezen boldoguló csodabogarak pszichózisától a felnőttként viselkedő gyerekek és gyerekes felnőttek tandemján át a történelem különös megidézésééig. Aki ezt szereti, az nyilván örül, ha még nagyobb kiszerelésben találkozik mindezekkel. És ezt most garantáltan meg is kapja minden rajongó.
A kis magánközösségi dráma helyett nagyobb léptékű kalandot szervíroz a direktor, olyannyira nagyot, hogy a maga nagyon különös hangvételével Anderson egy egész világ bukását meséli el: a mindig is megszépített hazugságként létező, de ettől még nagyon vonzó Kelet-Közép-Európa elégikus pusztulását. Ehhez pedig kiváló mestert választott Stefan Zweig írásművészetében, ami bevallottan inspirálta a szerzőt. És hogy a zweigi látószöget és témakezelést sikeresen tette át a filmvászonra, feledteti azt is, hogy véleményem szerint a Grand Budapest Hotel kevésbé feszes és egységes mű, mint mondjuk a Holdfény királyság, mely szerény szubjektív rajongói meglátásom szerint az életmű legjobb darabja.
De még vissza egy pillanatra a témához. A képzeletbeli államocska, Zubrowka (innen is üdvözöljük a lengyel szeszipart, mely láthatóan az óceán túlpartján is képes a művészeket alkotásra bírni!) egykor patinás hotelje körül kibomló kalamajka és látványorgia valójában csendes és ironikus főhajtás egy olyan elsüllyedt világ után, aminek egykori létezéséről nagyjából már mi, az itt élők is jórészt elfeledkeztünk. Egy olyan sokkultúrájú, sokvallású világról, mely a Nyugathoz képest örökös lemaradásban és a lemaradás leküzdésének igyekezetében élt ugyan, de sok elemében szerethetőbbnek bizonyult annál.