Nem véletlen, mivel a rendező azon kevesek közé tartozik, akinek kézjegyét az avatottabb szem pár képkocka alapján felismeri. Mértanilag tökéletesen kidolgozott helyszínek, patikamérlegen adagolt vizualitás, a kamaszkori gondolkodás mélyfilozófiája, fura karakterek, nosztalgikus hangvétel, derűvel színezett melankólia és különlegesre finomított humor – többek között ezek az andersoni magánuniverzum építőkövei.
Ebben a magánuniverzumban sok minden fér össze, a klasszikus ifjúsági regények romantikája a világgal nehezen boldoguló csodabogarak pszichózisától a felnőttként viselkedő gyerekek és gyerekes felnőttek tandemján át a történelem különös megidézésééig. Aki ezt szereti, az nyilván örül, ha még nagyobb kiszerelésben találkozik mindezekkel. És ezt most garantáltan meg is kapja minden rajongó.
A kis magánközösségi dráma helyett nagyobb léptékű kalandot szervíroz a direktor, olyannyira nagyot, hogy a maga nagyon különös hangvételével Anderson egy egész világ bukását meséli el: a mindig is megszépített hazugságként létező, de ettől még nagyon vonzó Kelet-Közép-Európa elégikus pusztulását. Ehhez pedig kiváló mestert választott Stefan Zweig írásművészetében, ami bevallottan inspirálta a szerzőt. És hogy a zweigi látószöget és témakezelést sikeresen tette át a filmvászonra, feledteti azt is, hogy véleményem szerint a Grand Budapest Hotel kevésbé feszes és egységes mű, mint mondjuk a Holdfény királyság, mely szerény szubjektív rajongói meglátásom szerint az életmű legjobb darabja.
De még vissza egy pillanatra a témához. A képzeletbeli államocska, Zubrowka (innen is üdvözöljük a lengyel szeszipart, mely láthatóan az óceán túlpartján is képes a művészeket alkotásra bírni!) egykor patinás hotelje körül kibomló kalamajka és látványorgia valójában csendes és ironikus főhajtás egy olyan elsüllyedt világ után, aminek egykori létezéséről nagyjából már mi, az itt élők is jórészt elfeledkeztünk. Egy olyan sokkultúrájú, sokvallású világról, mely a Nyugathoz képest örökös lemaradásban és a lemaradás leküzdésének igyekezetében élt ugyan, de sok elemében szerethetőbbnek bizonyult annál.
Ez a világ igencsak csúnya körülmények között múlt el, amit a második világháború még megkímélt, azt végképp elpusztította és elsilányította a kommunizmus – ezt a film is felvillantja akkor, amikor megmutatja, a létező szocializmus alatt mi lett a szépemlékű szállóból. Ezt a grandiózus történelmi mesét sikerült Andersonnak pár helyszínnel, sok színésszel és a saját szintén grandiózus és fékezhetetlen filmes eszköztárának csatasorba állításával felidéznie.
A történet központi figurája Gustave (Ralph Fiennes), a főkomornyik, a hotel lelke. Rejtői figura, aki az egyre szétcsúszóbb, egyre prosztóbb világ díszletei között is kifinomult különcként hajlandó csak élni. Gustave világképének az is szerves része, hogy a hotel kimondottan idős hölgylakóinak életét szeretőként édesítse meg. Sajátos életének részleteibe Zero Moustafa, az új boy segítségével nyerhetünk betekintést, akit Gustave mesterként és egyfajta pótapaként palléroz.
A pompás képekben tobzódó felvezetést követően drámai fordulat következik: eltávozik az élők sorából Gustave egy éltes szeretője, aki öröksége legértékesebb darabját, egy festményt a férfira hagy. Ennek persze korántsem örül vér szerinti leszármazottja, Dmitri (Adrien Brody), és kezdetét veszi az agyament hajsza, aminek a fordulataival nem traktálnám a potenciális filmnézőt. Legyen elég annyi, hogy börtönbéli szökésparódia, pörgős akciójelenetek és megannyi vizuális csemege és stílusgyakorlat árad a vége főcímig, és mindebben a fiatal boynak és eszes szerelmének is komoly szerep jut.
Mindezt csak tetézi, hogy Anderson a hollywoodi telefonkönyv felét meginvitálta a filmbe, úgyhogy villanásnyi szerepekben is világsztárok mókáznak. Hogy mégis miért mondtam azt az elején, hogy a film némiképp csalódást kelt? Mert a poénok nemegyszer ismétlődnek, ráadásul legtöbbször nem a legjobb poénok. Mert a folyamatos pörgés egy idő után mintha éppen azt a mesterien megtervezett hangulati építkezést lehetetlenítené el, amitől Anderson az egyik legérdekesebb tengerentúli direktor lett. És ezt mindenestül nem tudja ellenpontozni Ralph Fiennes magával ragadó játéka sem.
A film kapcsán gyakran merülnek fel cukrászati hasonlatok, ezt mi se spóroljuk ki: olyan dizájnsütemény került ki most a rendezőzseni konyhájából, ami küllemre műremek, magára vonja a tekintetet, az ember még a receptjét is úgy olvassa, mint egy novellát, csak valahogy az ízek nem állnak össze benne.
(A Grand Budapest Hotel. Színes, feliratos, amerikai vígjáték, 100 perc, 2014. Rendező: Wes Anderson. Forgalmazó: InterCom)
