Az van, hogy húszévnyi halál, na az már tényleg erős és hosszú másnap. Nem tudom egészen konkrétan, hogy ez mit is jelent, de egy biztos: senki sem képes jobban érzékeltetni ezt a képzavart, ezt az abszurditást, mint az az ember, aki tulajdonképpen az alkoholizmusából és a kívülállásából csinált irodalmat, ráadásul semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó egész életében. Charles Bukowskiról beszélek, az idegen testről, aki arra áldozta az egész életét, hogy végül is nem áldozta semmire. Na jó, az irodalomra, persze.
Az van, hogy Charles Bukowski Németországban, Andernach városában született 1920. augusztus 16-án, és húsz éve, 1994. március 9-én halt meg. Német anya és német-amerikai apa gyermeke volt, hároméves korában költöztek Baltimore-ba, később Los Angelesbe. Nincs mit szépíteni a gyerekkorán, apja szinte mindenért balhézott vele, szóval sűrűn kapott abból a bizonyos atyaiból, és még a haverok is elkerülték: német akcentusáért csúfolták, az arca pedig pattanásoktól hemzsegett. Nyilván félénk és visszahúzódó lett, ami végül az alkoholban talált feloldozást, meg persze az írásban. Viszont hogy tényleg érezzük a helyzetet: amikor apja először elolvasta az írásait, nem büszkeség töltötte el, hanem
Az van, hogy Charles Bukowski Németországban, Andernach városában született 1920. augusztus 16-án, és húsz éve, 1994. március 9-én halt meg. Német anya és német-amerikai apa gyermeke volt, hároméves korában költöztek Baltimore-ba, később Los Angelesbe. Nincs mit szépíteni a gyerekkorán, apja szinte mindenért balhézott vele, szóval sűrűn kapott abból a bizonyos atyaiból, és még a haverok is elkerülték: német akcentusáért csúfolták, az arca pedig pattanásoktól hemzsegett. Nyilván félénk és visszahúzódó lett, ami végül az alkoholban talált feloldozást, meg persze az írásban. Viszont hogy tényleg érezzük a helyzetet: amikor apja először elolvasta az írásait, nem büszkeség töltötte el, hanem
Hanem az van, hogy egészen konkrétan kirúgta otthonról. De igazából ez sem számított semmit, mint ahogy általában semmi sem számított, hiszen rezignáltsága olyan erős volt, hogy képes volt még öngyilkossági kísérletbe is beleunni. Egy faragatlan fickó tehát, aki végül meghódította a világirodalom legmagasabb szintjeit. Pedig egész életében elkerülték az irodalmi díjak – persze egyetlenegyet mégis kapott, az volt a neve, hogy Az Év Kívülállója díj –, nyers, sokszor obszcén szövegeit egyszerűen nem tartották szépirodalmi szempontból értékelhetőnek, és nem tudták besorolni egyetlen stílusirányzatba sem. Legtöbbször a beatnemzedéket emlegetik, ha szóba kerül Bukowski, de hát hozzájuk sem volt túl sok köze. Bukowski az egyszerűen Bukowski, és pont. Mert tényleg nem túl szépirodalmi az a nyelv, amelyet írásiban használt, hanem
Hanem az van, hogy azon a nyelven írt és beszélt – igen, Bukowski nyomdakész mondatokban tudott beszélni –, amelyet egyébként a hétköznapokban is hallott és használt: a lecsúszott munkásén, akit a társadalom észre sem vesz, és akinek a helyzete teljesen kilátástalan, és mégis dolgozik. Így el is jutottunk oda, hogy a rengeteg rossz emberi tulajdonság és irodalmi előítélet ellenére mégis értéket képviselt: azokét, akik közé tartozott, és akik között ha nem is jól, de legalább valamennyire érezte magát. Ajánlott olvasmányok a témában előbb a Cartaphilus, utóbb pedig a Trubadúr Kiadó jóvoltából most már bőven vannak. A sírjára pedig azt írták: „Don’t try” – azaz ne próbáld, csináld! És Bukowski ebben volt a legjobb. Csinálta. Még akkor is, ha a társadalom nagy része az első adandó alkalommal öngyilkos lett volna. Bukowski végül nem lett az. Egy ilyen életút után képes volt leukémiában meghalni. Mi pedig képesek vagyunk olvasni. Vagy csinálni.
