Feldolgozatlan a Kádár-korszak kemény diktatúrája

Köbli Norbert már három tévéfilmet írt a Kádár-korszakról. A berni követ okán nyilatkozott a Kultúrgrundnak.

– Miért kellett eltelnie 15 évnek, mire a filmesek elkezdtek behatóbban foglalkozni az 1956-os forradalom témájával, valamint a korai Kádár-korszakkal?
– 2006-ban az bátorította a folyamatot, hogy a forradalom ötvenedik évfordulójára számos pályázat ösztönözte az alkotókat minél több film, könyv, képzőművészeti alkotás készítésére. Ekkor született mások mellett a Szabadság, szerelem, A Nap utcai fiúk, a Mansfeld, és a Budakeszi srácok is. Másrészről felnőtt közben egy olyan fiatal generáció, amely nem tapasztalta meg a bőrén az ötvenes-hatvanas éveket, és más szemmel tekint az eseményekre, mint mondjuk a szüleik. Külső szemmel, talán objektívebben.

– A filmek zöme, így az ön által jegyzett történetek is a kemény diktatúra időszakában játszódnak. Miért vonzóbbak ezek a késő kádári időszaknál?
– Egyrészt mert annak ellenére nincsen feldolgozva ez a korszak, hogy mennyire megrázó, és ép ésszel felfoghatatlan dolgok történtek. Nagyon sok az elmeséletlen történet, miközben itt már vannak kialakult archetípusok a korszakban: mindenki ismeri az ávós vagy a forradalmár figuráját, ezért az író játszhat a hozzájuk tapadó nézői várakozásokkal. Ehhez képest a hetvenes-nyolcvanas évek felpuhult, langyosabb korszak, nehezebben áttekinthető viszonyokkal.

– A Szabadság, különjárat és A berni követ is meghökkentő, mégis megtörtént eseményeken alapul. Korábban nyilatkozta, hogy még ennél is elképesztőbb történetekkel találkozott kutatásai során. Ennyire kimeríthetetlen lenne ez a korszak a filmre kívánkozó sztorikból?
– Igen, egészen meghökkentő esetekkel is találkoztam. 1956-ban például elvesztek a Belügyminisztérium trezorkulcsai, a belügyesek pedig két, korábban rablóként működő forradalmárt hoztak ki a börtönből, és velük nyittatták ki a páncélszekrényeiket. Annyit lehet tudni a két rablóról, hogy egy óra felkészülési időt kértek, míg a munkamódszerüket leplezik a hatóságok elől. Vagy van egy másik, amelyből valószínűleg a hatalmas költségvetése miatt sosem lehet film. Kína 1956-ban meghirdetett egy teherautó-tendert olyan tehergépkocsik beszerzésére, amelyek bírják magas hegyeit, és nem robbannak le a kaptatókon és rossz utakon. Erre a felhívásra magyarok is elindultak Csepel teherautókkal, és a számos riválisuk előtt a magyarok megnyerték a versenyt. Ám közben itthon lezajlott a forradalom, így hiába a világsiker, végül itthon visszhangtalan maradt a tett, és ha jól tudom, Kína nem is rendelt utóbb a teherkocsikból. Ez a sztori Amerikában már régen egy hollywoodi film lett volna. Az egészben valóban az a legfurcsább, hogy nem is szándékosan keresem ezeket a történeteket, én lennék a legboldogabb, hogyha mondjuk 1923-ban akadnék valami hasonlóra. Soha nem abból indulok ki, hogy most ismét ’56-tal foglalkozom, de valahogy ott gubancolódtak össze úgy a dolgok és a társadalom, hogy azt máig sem tudtuk kibogozni.

– Mennyire katalizálják ezek a filmek a társadalmi párbeszédet?
– Szerintem nagyon, pedig nem is ezzel a szándékkal írtam ezeket a forgatókönyveket – én elsősorban szórakoztatni akarok. Miközben írok, élvezem az írást, és remélem, hogy ez majd átragad a nézőre is. De közben azt is látom, hogy olyanok ülnek le megnézni ezeket a filmeket, akiket amúgy nem érdekelnek a történelmi mozik, vagy az ebben a korszakban játszódó alkotások. És igenis fontos, hogy a mai fiatalok mit látnak ebből az egészből, mit értenek meg belőle, azok, akik a rendszerváltozás után születtek vagy nőttek fel. Mert ezek az események nem valami távoli bolygón történtek, hanem itt, és hús-vér emberekkel. Így intő példát jelenthetnek számukra, hogy ne történjenek meg hasonló dolgok az ő életükben.

– A három forgatókönyvét három különböző rendező vitte vászonra, mégis adja magát a kérdés: értelmezhető A vizsga, a Szabadság, különjárat és A berni követ afféle trilógiaként?
– A berni követ írásakor már gondoltam rá, igen, azt hiszem, lehet trilógiáról beszélni. Nem volt tudatos, hogy három egymást követő filmet ennek a kornak és tematikának szenteljek, de minél jobban beleássa magát az ember egy konkrét időszakba, annál nagyobb az esélye, hogy benne ragad. Ahogy a történészek is egyre több történetet látnak, amikor egy korszakra specializálják magukat. Most viszont – egy időre legalábbis – szeretnék ellépni ettől az időszaktól, és valami mást írni. Ami pedig A berni követ fogadtatását illeti: A vizsga kapcsán azt mondták nekem, hogy azt sosem fogom felülmúlni, de én már akkor is úgy véltem, inkább legyek egyslágeres előadó, mint hogy ne legyen egyetlen slágerem sem. Ezért is örülök egyébként, hogy sokan azt mondják, A berni követ még annál is jobban sikerült. Hozzáteszem, ráadásul itt 50 perc elkészítésére kaptunk támogatást, de Szász Attila rendező, Lajos Tamás producer és az én ambícióm és lelkesedésem vitte el 75 perc hosszig a filmet. Így lett a végeredmény egész estés film, s közben a színvonalból sem engedtünk.

– Figyelemreméltó, hogy a Kádár-korszakról szóló munkák közül a tévére készült darabok mintha hitelesebben, pontosabban fognák meg a témát, mint a mozira készült alkotások. A vizsga, a Szabadság, különjárat és A berni követ mellett ez elmondható például az Apacsokról is.
– Azt gondolom, éppen ez a feladata a közszolgálatnak, hogy olyan történeteket támogasson, olyan filmek létrejöttét segítse, amelyek mozifilmként nem biztos, hogy megélnének a piacon. Pontosabban az adott alkotás művészileg lehet mozifilm, de a filmszínházakban alapvetően a hevesebb lefutású dolgok működnek jobban, amelyek hirtelen, nagy érdeklődést váltanak ki. Míg ha a téma érzékenyebb, bonyolultabb vagy nehezebb, annak lehet, hogy megfelelőbb közeg a televízió. Mondom ezt annak fényében, hogy a mozifilm utóélete viszont már egyezik a tévéfilmekével.

– Miképp látja a tévéfilmes forma támogatottságát jelenleg, amikor külföldön már régen elmosódtak a hagyományos tévéfilm és mozifilm közötti szakmai határvonalak?
– Ezekkel a mostani filmekkel mi is a határokat feszegetjük itthon. Ami pedig a támogatottságukat illeti, én a magam részéről egy nagyon jó és jól működő modellnek tartom a Magyar Média Mecenatúrát, amely átlátható és szakmai támogatást kínál. Ezzel a támogatási rendszerrel a Filmalap mellett egy második csatorna is a filmkészítők rendelkezésére áll, ahol sok filmes a mozifilmekénél kevesebb költségvetésből tudja megmutatni, hogy mire képes. És egyébként is, szerintem olyan, hogy kis pénz ma már nem létezik: aki filmezni akar, úgyis csinálja. A mai technikai feltételek mellett a filmezés már nem pénzkérdés.

– A mostani forgatókönyvsikerei kapcsán fontos megemlíteni, hogy immáron elfogadottá vált a szakmában az a fiatal forgatókönyvíró társaság és generáció, amelynek ön is a tagja. Önmagukat forgatókönyvíróként definiálják, értik a szakma működését, valamint a nemzetközi sztenderdek szerint gyakorolják munkájukat.
– Azt hiszem, ez alapvetően egy generáció, akik egymás nélkül nem léteznének. A legtöbben barátok vagyunk, sokat, és feltételezem, megtermékenyítőleg beszélgetünk egymással. Írók vagyunk, és nem akarunk rendezni. Ez egy nagy váltás, mert korábban minden író rendezni akart, a producerek és rendezők részéről pedig volt egy bizalmatlanság az írók irányába. A szerzői film teóriája miatt korábban az volt a felfogás, hogy végső soron mindenki rendezni akar, illetve a rendezők írják a saját könyveiket. Mi írni akarunk, és nem vágyunk a rendezésre – számomra például a világ csúcsa, hogy író vagyok, mindig is ez akartam lenni. Ez egy más hozzáállás, egy más generáció, és részben ennek a hozadéka, hogy ma például olyan filmek készülhetnek, mint A berni követ.