Frenák Pál: Dúl a hipokritizmus, álprűd a világ

Frenák Pál tizenöt éves jubileumot ünneplő társulatáról és felújított főművéről is beszélt a Kultúrgrundnak.

– Darabjait sokszor újragondolja. 1999-ben mutatta be a Trafóban Tricks & Tracks című előadását, amely akkor óriási felháborodást váltott ki. Mit gondol, most is kockázatosnak hat ez a vállalkozás?
– Azt gondolom, hogy a második rész, a Tricks & Tracks 2. talán még kockázatosabb és még aktuálisabb, mint anno az 1999-es volt. Hiszen dúl a hipokritizmus, álprűd világban élünk: a korlátlan internet korában szemérmetlenül sok mindenhez hozzáférhet a most felnövő generáció, mégis úgy tűnik nekem, hogy az emberek egyre kevésbé vállalják önmagukat, egyre több bennük a frusztráció. Egyfajta új barbarizmus ez. Kilép a nagybetűs életbe egy generáció, amely az információs szabadság ellenére ijesztően keveset tud önmagáról, a múltról, a szocializmus súlyos időszakáról vagy a második világháború szörnyűségeiről. Ez az előadás ezért is fontos nekem: rámutat a túlhajtott, burjánzó külvilág és a belső, intim világunk között tátongó űrre.

– Fél évet töltött egyszer Japánban, a Tricks & Trackset is a japán kultúra inspirálta. Mit tanult meg a japánoktól?
– Nagyon nagy hatással volt rám, hogy személyesen találkozhattam Óno Kazuo butómesterrel, és fontos inspiráció volt a butó tánc, a japán építészet és kalligráfia, a japánok tradícióhoz és hipermodernizmushoz való viszonya. Ott tapasztaltam meg, hogy minimális eszköztárral, puszta rezdülésekkel is el lehet érni maximális hatást és feszültséget. Van, hogy a mozdulatlanság sokkal erősebb és valóságosabb mint a féktelen mozgás. Ugyanakkor a kontrasztok is érdekelnek: az, hogy hogyan lehet a véglegetekig dinamizálni egy mozgássort, és aztán hirtelen teljesen lelassítani.

– Táncosainak a megtanult technikát el kellett felejtenie a közös munka során, sokkal zsigeribb, ösztönösebb mozgást kellett felépíteniük. Miért száll szembe a technikával?
– Ez tévedés, semmilyen szembenállás nincs a technikával, sőt. Én organikusan átalakítok bizonyos mozgásrendszereket, felhasználok és átformálok bizonyos technikai megoldásokat. Azt gondolom, hogy pontosan ehhez kell egy mély szakmai és technikai tudás és komplex testtudat.

– Mi a legfontosabb, amit elvár a táncosaitól? Mennyire vonja bele őket egy darab megszületésébe?
– Én nem elvárásokból, hanem figyelemből dolgozom, és ezt szeretném látni a táncosaimon is. Figyelnünk kell önmagunkra és egymásra. A technikai tudás fontos, de az még inkább, hogy képesek legyenek bejönni a színpadra, megállni és jelen lenni. Néha ez a legnehezebb dolog. Őszintén szólva, igazán akkor működik egy kreáció, ha a táncosok képesek arra, hogy a személyességen keresztül egy univerzálisabb minőséget hozzanak létre. Sokan mondják, hogy a lehetetlenre is képesek a táncosaim nem tudom. Valóban nagyon dinamikusak a koreográfiáim, és az is igaz, hogy itt valóban nem lehet unalom, vagy rutinból megoldott jelenet.

– A Szabó György vezette Trafónak elvitathatatlan szerepe volt abban, hogy Franciaország után Magyarországon is legyen társulata. Mit gondol az intézményben végbement változásokról?
– A Trafó jelenleg is nemzetközi színvonalú programot visz, annak ellenére, hogy nehéz időszakon van túl. Úgy látom, hogy a Trafó egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül, és időről időre bizonyos szakmai rétegek támadásának esik áldozatul, holott egy kortárs művészeti központnak pont az a dolga, hogy határt szabjon a provinciális művészi gondolkodásnak, és értékes, jó értelemben véve provokatív, hiteles produkciókat mutasson. Ezért is fontos számomra, hogy a Trafóban számítanak a társulatom munkájára. Persze lehet vitatkozni a Trafó programjával, de a világon minden intézmény a saját markáns profilja és meghatározott stílusjegyek alapján válogat produkciókat, és lássuk be, hogy Szabó György és a Trafó nemzetközi kontextusba helyezte a magyar kortárs előadó-művészetet. Ennek pozitív hatásait pedig a mai napig érzi a terület. Nagy József pedig tiszteletet érdemel, hogy aktív alkotóként felmérte, hogy egy intézmény irányítása menedzserfeladat, és a korábbi stábtagokkal együttműködésben azt keresi, hogy az művészi kvalitása hogyan fordítható a hely javára.

– Párizs és Budapest egyszerre jelenti önnek az otthont. Művészileg mit kap a két várostól?
– A kontrasztot kapom és az örök megújulás lehetőségét. A megérkezések és elutazások képessé tesznek arra, hogy kis distanciával tudjak ránézni a saját munkámra és közegemre is, innen oda és onnan ide. Ez tágabb rálátást biztosít számomra.

– Hatévesen intézetbe került, tervezte, hogy a bezártság élményéről könyvet ír. Hogy áll ez a projekt?
– Még nincs bátorságom megírni. Sok minden kikívánkozik belőlem, de félek, hogy most az őszinteségemet még sokan provokációnak értékelnék. Azt érzem, hogy meg kell várom, míg megérik rá a helyzet, bennem és az emberekben egyaránt.