Keleti kapcsolatok: a láthatatlan kiállítás

A Hopp Ferenc-múzeum vezetőjét a gyűjtemény hányattatásairól és a keleti kapcsolatokról kérdeztük.

– A Hopp Ferenc-múzeumot a Szépművészeti Múzeum fíliájaként alapították, később ötven éven át működött az Iparművészeti Múzeum égisze alatt. Tulajdonképpen szépművészeti vagy iparművészeti gyűjteménynek tekintik magukat?
– Jellegzetes ázsiai művészeti múzeum vagyunk, amelynek szépművészeti, iparművészeti, néprajzi és régészeti anyaga is van. Nem abból a szempontból közelíteném meg a kérdést, hogy milyen anyagból van több. 1919-es létrejöttekor a Hopp Ferenc-múzeum igazgatója Felvinczi Takács Zoltán lett, aki a Szépművészeti munkatársa volt. A Szépművészetihez való kötődése miatt adta magát, hogy a Szépművészeti Múzeum mellett működjön a Hopp Ferenc-múzeum. De sokkal fontosabb az, hogy a minisztérium szándéka – összhangban a Hopp-végrendelettel – már 1919-ben az volt, hogy ázsiai művészeti múzeumként és kutatóintézetként a lehető legnagyobb önálló mozgástérrel működjön. Később az Országos Magyar Gyűjteményegyetem része lett, aztán a második világháború után, a gyűjtemények újraosztásakor került az Iparművészeti Múzeumhoz.

– Miért?
– Prózai oka volt: a gyűjtemény kinőtte az épületet, és akkor éppen megüresedőben volt a Városligeti fasorban a Ráth György Múzeum. Sokan pályáztak erre a villára. Közülük vélhetőleg Horváth Tibor, a Hopp Ferenc-múzeum igazgatója rendelkezett a legjobb kapcsolatokkal. Megkapta az épületet, de kompromisszum árán, a Ráth-villa ugyanis az Iparművészeti Múzeum kezelésében állt. Emiatt szervezetileg az Iparművészeti Múzeumhoz csatolták a Hopp Ferenc-múzeumot is.

– Az Iparművészeti Múzeum nemrég leköszönt főigazgatója, Takács Imre a lemondása során következetesen kelet-ázsiai gyűjteményként, és nem Hopp Ferenc-múzeumként emlegette a gyűjteményt, amely szerinte szerves része volt az Iparművészeti Múzeum gyűjteményének. Mit jelentett ez a múzeum mindennapjaiban?
– Távlatnélküliség, az előre gondolkodás hiánya jellemezte ezt a három évet, amely minden kulturális intézmény halála. Az általunk működtetett épületeket 2011-ben egyik napról a másikra bezáratta az Iparművészeti Múzeum. Az elmúlt három évben volt olyan időszak, hogy teljesen zárva voltunk, volt, hogy péntek-szombat-vasárnap tizenkét órát volt nyitva a Hopp-villa és a Ráth-villa felváltva, és olyan is, hogy mindkettő nyitva volt ezen a három napon. 2013-ban sikerült elérni, hogy szerdától vasárnapig nyitva lehetett a Hopp-múzeum. Egy kiszámíthatatlanul látogatható intézmény lekerül a látogatók palettájáról, akik kifogásolták is a helyzetet. A Hopp Ferenc-múzeumnak egyébként 2012 júniusáig volt múzeumi működési engedélye, ekkor kiállítóhellyé minősítették. Ez azt jelentette, hogy az anyaintézménynek már nem kellett biztosítania a múzeumi működéshez szükséges feltételeket, például a személyi állományt. Erről a fenntartó minisztérium határoz, de csak az anyaintézmény vezetése kezdeményezhet ilyen döntést.

– A szándék tudtommal az volt, hogy az Iparművészeti Múzeum főépületében nyitnak egy ázsiai kiállítást.
– Igen, ez volt a főigazgatói döntés. Úgy gondolom azonban, hogy önálló ázsiai művészeti múzeumra van szükség. Az ázsiai kultúrák nehezen fogadják el, hogy az európai iparművészet ellenpontjaként szerepeljenek. Hopp Ferenc egyébként is azzal a feltétellel hagyta a magyar államra a vagyonát és a gyűjteményét, hogy abból egy róla elnevezett múzeum és az ázsiai kultúrák kutatóintézete jöjjön létre. Minden egyéb a végrendelet be nem tartását jelenti.

– Az állandó nyitva tartás beszüntetése akkor történt, amikor 2011-ben visszahelyezték az Iparművészeti élére Takács Imre főigazgatót. Nem kérdezte meg tőle, miért döntött így?
– Többször feltettem a kérdést, de választ nem kaptam. Hivatalos indoklást egyébként sem kell adnia egy intézménynek, ha a saját hatáskörében hoz döntést. A sajtóból értesültünk arról később, hogy gazdasági okokból született a döntés, amelyet ugyanakkor semmilyen gazdaságossági számítás nem előzött meg.

– A három év alatt mégis nyíltak új kiállítások.
– Azzal a feltétellel rendezhettünk kiállítást, ha a megvalósítás teljes költségét külső forrásból biztosítjuk: pályázatokból, szponzorációból. A koreai kiállításunkat például nagymértékben koreai állami pályázati forrásból fedeztük. Az volt a támogatás feltétele, hogy megnyithassuk a múzeumot teljes nyitva tartással. Az ígéretet megkaptuk, de a teljes nyitva tartás mégsem valósult meg. Végül a koreaiak belátták, hogy ez nem a mi döntésünk, de így is nagyon kellemetlen helyzet állt elő, mert az ígéret Ázsiában kötelez. Az Iparművészeti Múzeum megszüntette a honlapunkat is, ami szerintem irgalmatlanul nagy öngól volt. Érthetetlennek tartom, hogy egy intézmény miért szünteti meg saját fíliájának a honlapját. Még így is előfordult, hogy a kiállítás behozta a ráfordított költségeket.

– Hogyan lehetett fenntartani a látogatottságot?
– Megpróbáltunk a Facebookon építeni egy felületet, és minden ázsiai kultúrához kapcsolódó fórumot felhasználtunk. Együttműködtünk partnerszervezetekkel, akár kiállításról, akár rendezvényről volt szó. Az ő látogatói körük hozzátevődött a miénkhez. Egy dolgot tehettünk még: a tudományos munkánkat igyekeztünk ismertté tenni. 2013-ban külső forrásból sikerült hat könyvet megjelentetnünk. De egy múzeum marketingjéhez fontos az intézményi háttér, a vezetői támogatás. Enélkül, ha megfeszül az ember, akkor sem tud egy bizonyos határon átlépni.

– A két villa viszonylag kis kiállítóhelyekkel rendelkezik. A gyűjtemény mekkora részét lehet a jelenlegi körülmények között bemutatni?
– Harmincezer darabos a gyűjtemény, ehhez tartozik egy 25 ezer tételes adattár és egy 32 ezer kötetes könyvtár is. A teljes anyag bemutatása még messze van, de a legfontosabb anyagaink időről időre láthatók voltak. A két villában az egész gyűjtemény nagyjából 15 százaléka folyamatosan ki volt állítva. Az Iparművészeti Múzeum épületében az elmúlt 65 évben öt kiállítást rendeztek a gyűjteményből.

– Miért csak ennyit?
– A főépület alapvetően az európai iparművészet anyagára épült, és kicsi volt a rendelkezésre álló kiállítóhely. A Hopp-villára is ráférne a felújítás és a terek újragondolása, infrastruktúra szempontjából ezer sebből vérzik az épület. 2008 végén jelentős, 60 millió forintos magánadományt kapott a múzeum a villa egyebek között infrastrukturális megújulására. Ez teljes felújításra persze nem elegendő, de az első lépéseket meg lehetett volna tenni. Az anyaintézménynek viszont nem volt szándékában, hogy hosszú távon gondolkodjon a villa jövőjéről. A pénz az Iparművészeti Múzeum elkülönített számlájára került. Azt gondoltam, három-öt év alatt fel tudjuk használni, de még most is megvan a fele, és minden évben értéktelenedik. Nagy munka volt abban, hogy a pénzt tényleg arra költse el az intézmény, amire az adományozó adta. A főigazgató-váltás mellett egyébként legalább hat gazdasági igazgató váltotta egymást az adományozás óta, ez is lassította a pénzmozgást. A könyvtár és az adattár tudományos feldolgozása, digitalizálása elindult, erre a feladatra felvehettünk munkatársakat, vásárolhattunk szoftvereket. A könyvtár állományának kétharmadát be tudtuk vinni digitális nyilvántartásba, az adattár felét is digitalizáltuk. Az épület átalakítása viszont nem valósult meg. Bár tavaly az Iparművészeti Múzeum elkészíttette a rekonstrukciós tervét.

– Ezek szerint mégis voltak terveik az épülettel?
– Nem volt egyértelmű számunkra, mit szeretnének az épülettel kezdeni. Gyorsan változtak a döntések, amelyekből nehéz lett volna bármilyen határozott koncepciót kiolvasni. Azt biztosan tudom, hogy az Iparművészeti Múzeumba akarták bevinni az ázsiai állandó kiállítást, a könyvtárat és az adattárat. Az új épületrészben gondolták el ezt, ami megépítésre vár. A Hopp-múzeumra megrendelt rekonstrukciós terv kiállítóhelyről szólt, amibe a könyvtárat és az adattárat nem is tervezték bele, hiába kértük ezt külön.

– Az új múzeumi negyedben külön helyszínt kaphat az Ázsiai Művészetek Háza, amelyet Önök működtethetnek. Vannak már terveik?
– Hosszú távon eleve nem lehet egy másik, nagyobb helyszín nélkül elgondolni a Hopp Ferenc-múzeum jövőjét. A közeljövőben megnyíló kiállításokat a jelenlegi kiállítóterekre terveztük. Ugyanakkor évek óta készítjük elő a Japonizmus Magyarországon című kiállítást, amelyről kezdettől fogva tudjuk, hogy csak nagyobb kiállítóhelyen valósítható meg. A múzeumi negyedben is a kiállításaink – köztük egy állandó ázsiai művészeti kiállítás – jelenthetik a kiindulópontot. Másrészt úgy érzékeljük, hogy van igény az ázsiai kultúrákkal kapcsolatos ismeretekre. Ennek a bázisa a könyvtár és az adattár lehet, amelyből sok minden – például a páratlan keleti archív fotógyűjtemény – bemutatható a megfelelő informatikai eszközökkel. Fontos kitétele a Hopp-végrendeletnek a kutatóintézet működtetése is, de az erre szánt vagyon az I. világháborút követő infláció során megsemmisült. Bízom benne, hogy most ez is megvalósulhat.

– Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója az elsődleges célok között említette, hogy segítenék a múzeum nemzetközi kapcsolatainak fejlesztését. A nemzetközi „piacon” mivel tűnhet ki a Hopp Ferenc-múzeum Európa hasonló gyűjteményei közül?
– Nem abban látom az intézmény legnagyobb értékét a nemzetközi színtéren, hogy vannak világraszóló tárgyaink. Európában a japanisztika, a sinológia és az indológia területén is általában közös nemzetközi projektekben gondolkodnak az intézmények. Ezek mindig az intézmény támogatásával valósulnak meg. A Hopp Ferenc-múzeum száz évre visszanyúló kapcsolatokkal és nagyon komoly szakembergárdával rendelkezik, az ő nemzetközi kapcsolataik támogatására lenne szükség. Arra, hogy részt vehessenek nemzetközi pályázatokon, amelyek után siker esetén jön a kutatás, és az arra épülő közös kiállítás, publikáció. Az elmúlt években a kollégák csak a saját pénztárcájuk terhére vehettek részt hasonló projektekben, így hihetetlenül korlátozott volt a mozgásterük.

– Van diplomáciai jelentősége annak, hogy önálló múzeumként vagy egy másik múzeum részeként működik a Hopp-gyűjtemény?

– Hatalmas ütőkártya Magyarország számára, hogy mindenkinél előbb felismerte az ázsiai művészeti kapcsolatok fontosságát, és ennek intézményi hátteret biztosított. 1919-ben a magyar kultúrpolitika azt a döntést hozta, hogy legyen egy önálló ázsiai művészeti múzeuma Magyarországnak. Máig kevés ilyen léptékű gyűjtemény van a régióban, de fontos az is, hogy ez volt az első ilyen múzeum Közép-Európában. Dőreség lenne ezt az önállóságot feladni és integrálódni egy nagy múzeum gyűjteményébe. Még akkor is, ha vannak erre példák Európában. Az ázsiaiak nagy távlatokban gondolkodnak, egy százéves intézménynek súlya van a számukra. Eleve máshogy kötődnek a saját művészetükhöz – amely alapvetően szakrális művészet –, mint mi Európában. Nekünk furcsa lehet, hogy valaki sokezer kilométert utazik, hogy aztán megnézze a saját kultúráját bemutató múzeumot. Ők viszont akkor érzik jól magukat, ha távol az otthonuktól ugyanúgy felkereshetik ezeket a helyeket. Ezek a legfőbb kötődési pontok számukra egy idegen világban. Nyilván az sem mindegy, hogyan interpretálja egy múzeum a kultúrájukat, hiszen erre nagyon érzékenyek.

– Ez miben nyilvánul meg?
– A koreai nagykövetség itt van az Andrássy úton, három házra tőlünk. Az indonéz és a kínai egy sarokkal arrébb. Olyanfajta beágyazottságban dolgozunk, amit egy kívülállónak nehéz megérteni. Nincs olyan hét, hogy ne kerülnénk kapcsolatba valakivel a külképviseletek részéről. Ha egy kulturális attasé érkezik, az elsők között nálunk vizitel le. Nekik óhatatlanul is rálátásuk van arra, hogy mi zajlik ebben az intézményben. Ha be van zárva a múzeum, az fontos üzenet. Nagyon nehezen tudtuk kommunikálni ezt a helyzetet, és az Iparművészeti Múzeum vezetése nem értette a problémát. Az ázsiaiak soha nem fognak az asztalra csapni, de sok olyan következménye lehet egy ilyen döntésnek, ami nem az Iparművészeti Múzeumon csapódik le. Ha azt mondom, hogy ez állami érdek, konkrétan semmivel nem fogom tudni alátámasztani. De több évtizede dolgozom keletiekkel, és tudom, milyen mélyre ható következménye lehet a kulturális kapcsolatok alakulásának. Ez a mi láthatatlan kiállításunk, ami folyamatosan működik. Akkor is, ha éppen senki nem beszél róla.