Kovács Kati: Néha sikerült egy kis örömet adni

Szerencsére létezik idei Kossuth-díjas, akivel mindenki együtt örül. Ötven éve úgy ismerjük: Kovács Kati.

– Influenzás, mégis erőtől, energiától szikrázva érkezett a beszélgetésre. De egyéb csodákra is képes, anyukám szerint még a téeszelnökök is azt panaszolták a hetvenes évek elején, hogy amikor elénekli az Add már, Uram, az esőt című dalát, vízben áll a vetés.
– Ez tényleg így volt! Nagy volt a szárazság 1972-ben. Mindenki az aszályról panaszkodott. A dal zeneszerzője, Koncz Tibi látott egy filmet Indiáról, ahol esőért énekeltek. Innen jött az ötlet, hogy Szenes Ivánnal megírják ezt a dalt.

– Legendás szerzőkkel dolgozott, de viszonylag kevés zenekarral.
– Hűséges típus voltam, és már az is maradok. Általában legalább tíz évig kitartottam az aktuális zenekar mellett, amíg rá nem jöttek, hogy már mással dolgoznának, vagy a gazdasági helyzet miatt kellett váltani. Mostanában ismét sok a felkérés, bár az elmúlt hónapokban az Eurovíziós Dalfesztivál itthoni válogatója miatt nem jutott mindenre időm.

– Hogy érezte magát a zsűriben?
– Reggel tíztől este hatig hallgattuk a dalokat. Egyik este megkérdezte egy taxis hazafelé, honnan jövök. Elmondtam neki. Tényleg, zenét válogatott! – kiáltott fel boldogan, majd hogy a kedvemben járjon, felhangosította a rádiót.– Tízből tíz utas megkérte volna a sofőrt, hogy kapcsolja ki a zenét.
– Dehogy teszek ilyet, hiszen ő jót akart. Nekem mindig ez a fontos. Olyan ez, mint amikor a gyerekek főztek a családomban. Nekem sajnos nem lehetett gyerekem. Hosszú ideig próbálkoztam, de nem sikerült. Ma már tudok sírás nélkül beszélni erről is, sokáig nem voltam rá képes. A testvéreim gyerekeivel igyekeztem pótolni a hiányt. Az unokahúgom kilencéves korában lement a boltba, bevásárolt. Mindig az volt az elvem, hogy meg kell tanítani a gyerekeket az önállóságra. Hazajöttünk, és ő nekilátott a főzésnek. Húslevest főzött, rántott húst és még fánkot is sütött. Az első kettő nagyon finom volt. A fánkot is megettük lelkesen, bár ő a legszebb üvegű lekvárt vette meg a boltban – ami történetesen cukor helyett szorbitot tartalmazott. Jó kis hasmenést kaptunk tőle, de nem mondtuk el neki, nehogy elvegyük a kedvét. Türelem kell a gyerekekhez – nekem ez nem gond, mert nagyon szeretem őket.

– Ilyen szeretettel fordult az Eurovíziós Dalfesztiválra jelentkező énekesek felé is?
– Lelkiismereti kérdést csináltam a zsűrizésből. A dalválogatás idején három hónapig rendszeresen felriadtam éjszakánként, olyan erősen nyomasztott a felelősségérzet.

– Mit csinált ilyenkor?
– Énekeltem a dalokat. Nem tudtam szabadulni tőlük, nagyjából ma is mindegyiket tudom fejből.

– Talált olyat köztük, amit közönség előtt is szívesen előadna?

– Persze. Csakhogy míg a fiatalok szívesen eléneklik a mi számainkat, fordítva ez nagyon ritkán esik meg. Nem akarom megbántani őket. Bárhogy forgatjuk is a dolgot, amikor valaki más elénekli a te dalod, az bármekkora megtiszteltetés, mégis olyan, mintha a féltett kincstárad legszebb gyöngyszemeihez nyúlna. Az Úgy szeretném meghálálni című dalom az egyik legtipikusabb példája annak, hogyan válunk eggyé a dalokkal. Bementem a rádió stúdiójába, felénekeltem egyszer-kétszer-háromszor, és mindig elsírtam magam. Felálltam, azt mondtam a zenei rendezőnek, hogy hazamegyek, és két hét múlva újra megpróbálom. Addigra kisírom magamból a dalt, és megtalálom a megfelelő előadásmódot. Így is lett.– Gondolt már arra, hogy egy mostani fiatal tehetséggel közösen adjon elő valamit?
– Ha véletlenül úgy adódna, hogy valaki szívesen énekelne velem, örömmel vállalnám, de úgy érzem, nem szabad magam ráerőltetni a fiatalokra. Isten őrizz!

– Most melyik együtteshez hűséges?
– A No Commerce zenekarral turnézom, nagyon jó zenészek, kiváló csapat. Gyakran játszom Koncz Tiborral is, aki a legtöbb dalomat ismeri, és csodálatos biztonsággal, érzékenységgel kísér engem.

– Fellépett a legnagyobb fesztiválokon, mint az EFOTT, a VOLT, a Sziget. Telt házas koncerteket ad a Müpában, vagy épp a Millenárison. Eljut még a kis kultúrházakba, mint régen?
– Mindenhová elmegyek, ahová hívnak. Játszottam olyan faluban is, ahol összesen százan laktak. Aki ezt kihagyja – márpedig sokan kihagyják, mert „átmennek művészbe” –, az semmihez sem hasonlítható élményektől fosztja meg magát.

– Amikor a hatvanas évek elején otthon énekelte az akkori világslágereket, erről az életről álmodott?
– Egyáltalán nem. Csak abban voltam biztos, hogy énekelni fogok. Szeretek viccelődni, emberekkel lenni, énekelni, utazni. Ötven éve nem tudjuk abbahagyni – sem én, sem a pályatársaim. Szeretnénk megváltoztatni a dalainkkal a világot – persze sose fogjuk, de azért néha szerzünk egy kis örömöt. Ez is nagy dolog.