Mindazok számára, akik a rendszerváltás előtt éltek vagy eszméltek, kikerülhetetlen volt a Derkovits-élmény. Tankönyvi illusztrációk, az iskolafalon csendben porosodó reprodukciók jelezték: a puhuló diktatúra sajátjának érezte és egyúttal a forradalmi művészpéldaképek – utólag elátkozottnak mondható – csoportjába sorolta az igen fiatalon elhunyt alkotót.
Ennek a fajta kivételezett helyzetnek persze értelemszerűen meglett a böjtje: a rendszerváltás óta keveset hallani a két világháború közötti időszak egyik legjelentősebb alakjának művészetéről és jelentőségéről, csak valami halvány, nem is olyan kellemes utóíz maradt, meg persze a Dózsa-sorozat gyerekként fenyegetőnek tűnő karcos komorságának felemás emléke. Ezért is volt szerencsés és helyeselhető döntés a Magyar Nemzeti Galéria részéről, hogy újabb nézőpontok és párhuzamok bemutatásával kínáljon alkalmat a mai nézőknek arra, hogy friss szemmel tekinthessenek erre a túlzás nélkül korszakos életműre, melyet nemcsak a magyar művészettörténeten belül illet kiemelt hely, hanem nemzetközi összehasonlításban is kiálltja a próbát.
Két évforduló is kínálja az újrafelfedezéshez magát: Derkovits Gyula 120 éve, 1894-ben született, és 80 éve, 1934-ben, negyvenévesen hunyt el a háborúban szerzett tuberkulózis és a finoman szólva sem fényűző életvitel következtében.
A most látható kiállítás okosan átgondolt koncepciójának köszönhetően egyfelől nagyívű áttekintést kapunk az életművet meghatározó témákra, korszakokra és technikai választásokra vonatkozóan, másfelől mindezek a kortársi horizonthoz is rögtön hozzámérhetők. Ebben a kor hétköznapi vizuális ábécéjét jelző köztéri plakátok, a szintén nagynevű festőkollégák művei és egy-egy fénykép lehet segítségünkre. Derkovits híres Halas csendéletei például olyan képek társaságában láthatók, amelyek maguk is az étkezés témakörét érintik, és itt kapott helyett a neves fotóművész, Pécsi József hasonló témájú képsorozata is. A kölcsönhatás ez esetben is összetettebb, mint elsőre gondolnánk: nemcsak a nyitott szemmel járó Derkovitsra hatott más vizuális műfajok fejlődése, az ő munkásságára is formálta például a korszak fotóművészetét – hangozott el a kiállítás szerdai sajtóbejárásán.
A kiállítás kurátorai, Bakos Katalin és Zwickl András öt nagy tematikus egységbe rendezte el az anyagot, egy-egy irodalmi műfaj vagy műnem elnevezését (elégia, dráma, szatíra, esszé, himnusz) rendelve hozzájuk.
A pálya kezdetét jelző elégiablokk képein az első világháború utáni kiábrándultság és a menekülésvágy érhető tetten, éppen ezért ebben az időszakban – és ezzel nem volt egyedül a kor művészei között – Derkovits egy sosemvolt idilli világ, egy elvesztett Árkádia iránti vágyódását is vászonra álmodta.
Értelemszerűen a dráma címkével fémjelzett szekcióban a szélsőségesebb érzelmeknek teret engedő, expresszionizmusba hajló alkotásokkal találkozhatunk. A Menekülés című képben az első világháború élményei sűrűsödnek, míg a Halottsiratás annak ellenére tekinthető a gyász és az áldozatelsiratás általános érvényű művének, hogy megszületését konkrét eset – egy szociáldemokrata újságíró meggyilkolása – inspirálta. Ez a kép arra is jó példa, milyen iskolázott, a korábbi korszakok mestereinek stílusát jól ismerő és újrahasznosító alkotó volt Derkovits.
Külön teremben kaptak helyet a vélhetően az életmű legszélesebb körben ismert részének tekinthető Dózsa-metszetek, melyek eredetileg agitációs célú röplapnak készültek volna, ám Derkovits méretében és vállalásában is jóval nagyobb léptékű művészi vállalkozássá duzzasztotta a feladatot. Apró, ugyanakkor a kiállításszervezők fifikájának köszönhetően hatásos installáció, hogy a metszeteket kívülről, a folyosó felől is megleshetjük rácsszerűen sorakozó nyílásokon keresztül, mely gesztus kétségkívül hatásosan rímel a fogságra, majd kínhalálra kényszerített parasztvezér sorsára.
A kiállítás egyik – keserű hangvétele dacára is – legüdítőbb egységében az alkotó szatirikus hangot megütő grafikái kaptak helyet. Derkovits a korra nagyon jellemző – többek között Otto Dix és George Grosz nevével fémjelezhető – szatirikus és társadalomkritikus irányzat képviselői által készített karikatúrákkal egyenértékű látleleteket készített tussal, és erről megint csak könnyen meggyőződhet a látogató a kiállításon felvonultatott kortárs külföldi példák segítségével.
Az esszé címszó alá rendezett képek Derkovits összetett gondolkodói alkatának újabb rétegét tárják fel: a bonyolult kompozíciókban a rafinált térszerkezet és a művészettörténeti utalások együtt teremtenek olyan képnyelvet, amelynek megfejtése a néző számára is érdekes szellemi tornává válhat.
A Magyar Nemzeti Galéria új időszaki kiállítása átgondoltan, meggyőző elméleti alapokkal és elegánsan szellemes rendezéssel teszi lehetővé, hogy a közhelyek és a történelmileg az alkotóra ragadt jelzők terhétől végre megtisztuljon, és sokszínűségében váljék láthatóvá a huszadik századi magyar művészet egyik jelentős és ma is elevenen ható életműve.
