A jelen kiállítás tehát nem véletlenül referál arra a jelenségre, amit a női művészet fogalma fed le a kortárs művészetről szóló irodalomban. „Női kvótát a lengyel grafikába!” – adhatnánk ki a szlogent, ha nem épp ennek a kiállításnak a kapcsán kellene zárójelbe tenni számos olyan toposzt és közhelyet, amely alapján a női művészet sajátságait a műkritika megállapítja.
Magdalena Wosik ugyanis nem női művész vagy nőművész, hanem pont olyan értékű és stílusú, sőt néhol modorú alkotó, akinek plakátjairól akkor is átüt a sajátos lengyel íz, ha épp angolul vagy franciául szól hozzánk a grafika. Mindez – s ezt épp Magdalena Wosik mutatja –, úgy tűnik, túlnyúlik generációkon és nemeken is.
Természetesen a lengyel plakátok is, legalábbis ami a művészi plakátokat illeti, elsősorban nem a kereskedelmi szférához kötődnek, hanem elsősorban kulturális eseményekhez kapcsolódnak. Magdalena Wosik azonban bőséggel kap megbízásokat kisvárosok fesztiváljaira, zenei koncertekre, színházi bemutatókra vagy civil szervezetek, alapítványok megjelenítésére. Ezek a szervezetek kifejezetten igénylik is a lengyel művészi plakátot. Retorikus tehát a kérdés, hogy vajon miért kell alacsony színvonalú plakátokkal reklámozni az állami rendezvényeket, fesztiválokat, színházi és kulturális eseményeket, miért nincs hasonlóan bevett felülete a magyar plakátművészeknek? Miért nincs igénye egy vidéki városnak a saját identitását továbbgondolni akár oly módon, ahogy Wosik teszi Wroclaw-val egyes plakátjain. Zsidó zenei fesztivál, egyetemi napok, kabarébemutató, de városi kézilabda-bajnokság is érdemes Wosik átírása révén arra, hogy a rendezvény végeztével, a plakát okán egy budapesti kiállítás részévé váljon.
Wosik plakátjai tehát – ha úgy tetszik – többnyire egyáltalán nem női, mint inkább egyértelműen lengyel plakátok. Nem kell azonban hosszú ideig keresni a nőt. A grafikák finomságai, a megoldások puhaságai, a humor visszafogott eleganciája elárulja, hogy alkotójuk mennyire érzékeny, empatikus, nőies. Wosik munkásságának egy másik, a kiállításon nem látható szegmense a gyermekkönyv-illusztráció. Munkásságát is könyvillusztrációkkal, ex librisekkel kezdte a kilencvenes években. Illusztrációin már sokkal inkább megmutatkozik a „női alkotó” karaktere. Ezeken az illusztrációkon – csakúgy, mint a plakátokon – kivételes eleganciával ötvözi a rézkarc finomságú grafikai elemeket a textúrákat mutató, szinte absztrakt felületként jelentkező fotórészletekkel és nagyvonalú expresszív gesztusokkal. A digitális utómunka olyan finoman, szinte észrevétlenül van jelen ezekben a művekben, hogy csak az igazán avatott szem számára mutatkozik meg, hogy – némileg szemben a lengyel hagyományokkal – nem 100 százalékosan analóg plakátokat látunk. Mindenesetre a digitális utómunkát ilyen finoman és észrevétlenül alkalmazni sokkal nehezebb feladat, mint amikor a grafikus gépen alkotja meg művét. A számítógép – szerencsés módon – ugyanúgy pusztán a grafikus eszköze, miként az ecset, a toll, a ceruza vagy a fényképezőgép. A lengyel plakát tehát nem pusztán a múlt lezárt része, nosztalgikus felület, amelyet egykori, néhol vicces, néhol ötletes moziplakátokról készült blogválogatások formájában láthatunk. A lengyel plakát képes volt megújulni, kiküzdeni magának a vevőkörét, felületét, helyét a vizuális környezetben. Van mit tanulni, nem csak a grafikai módszerek terén.