Sofi Oksanen: Az elnyomás módszerei univerzálisak

Interjú napjaink egyik legsikeresebb írójával, aki a könyvfesztivál díszvendégeként érkezett hazánkba.

– Az irodalom nyelve elég szabad ahhoz, hogy azok helyett beszéljen, akik már nem mondhatják el a történetüket?
– Igen, mindenképpen. A diktatúrák ezért is tartanak tőle: az irodalom veszélyes fegyver lehet. Másfelől sokkal egyszerűbb elolvasni egy jó regényt, mint egy történelemkönyvet. Az irodalom sokkal szélesebb közönséget is elérhet, mint a szaktudomány. Természetesen a tudományos kutatás is elengedhetetlen, ám ha sok emberhez akarunk szólni, az irodalom a legjobb eszköz. Az olvasóim jelentős részének például semmilyen kapcsolata nincs Észtországgal, az én könyveimből mégis megismerik a történelmét.

– A Mikor eltűntek a galambok című új regénye három ember sorsát tárja elénk. Roland elkötelezett hazafi, Juudit férjétől elhidegülve egy német tiszt szeretője lesz, míg a férj, Edgar, aki Roland unokatestvére is egyben, igazi opportunista, mindig az éppen aktuális hatalomhoz dörgölőzik. A regény Roland és Juudit bukásával és a besúgóvá vált Edgar diadalával ér véget. Ez a közelmúlt történelmének tanulsága: mindig a megalkuvó kerül ki győztesen?
– A történet valójában boldogan ér véget, hiszen Észtország 1991-ben visszanyerte a függetlenségét. A regény azonban a hatvanas években zárul, amikor még elképzelhetetlennek tűnt, hogy a szabadság pillanata eljön egyszer. A történet két idősíkon játszódik: arra a két évtizedre koncentráltam – a negyvenes évektől a hatvanas évek közepéig – amikor Észtország háromszor is gazdát cserélt. Előbb az oroszok, majd a németek foglalták el, végül ismét a Szovjetunió, és ezzel hosszú időre megszűnt az ország függetlensége. Nyugaton a hatvanas évek a hippimozgalmakról és Woodstockról szólt, Észtországban, és sok más hasonló sorsú országban azonban szó sem volt Woodstockról. Szintén a hatvanas években kezdték el Nyugaton feltárni a holokauszt történetét, amely remek lehetőséget biztosított a Szovjetunió számára, hogy a népirtást saját politikai céljaira használja fel. Észtországot bűnösként tüntették fel, amely együttműködött a náci Németországgal, így legitimálva az ország bekebelezését, amivel óriási károkat okoztak.

– Ez a hamis kép motiválja, hogy feltárja Észtország 20. századi történelmét?
– Abban az időben, amikor a Sztálin tehenei című első regényemen dolgoztam, a generációm tagjai számára a Szovjetunió már csak valami nagyon távoli, megfoghatatlan dolog volt. Ezért is lepődtek meg annyira, amikor az orosz politika hangneme nyersebbé, agresszívebbé vált. Nem ismerték, és nem is foglalkoztak a közelmúlt történelmével, így nem tudták hova tenni Oroszország nagyhatalmi retorikáját. Ezért is akarom alaposan feltárni a második világháború utáni korszakot, hiszen meg kell ismernünk a gyökereinket, tudnunk kell, honnan jöttünk. S mivel akkoriban eszembe sem jutott, hogy a könyveim megjelennek majd Finnországon kívül, az első számú célom az volt, hogy a finnek számára feltárjam a közelmúlt történelmét.

– Mit gondol, minek köszönhető, hogy könyvei várakozása ellenére világszerte sikeressé váltak?
– Erre nem tudok egyértelmű választ adni, hiszen nem ismerem eléggé azokat az országokat, ahol megjelentek a könyveim. A témám mindenesetre általános érvényű. Úgy tűnik, a diktatúra struktúrái, amelyek a regényeimben megjelennek, mindenhol megegyeznek. Az elnyomás módszerei univerzálisak. A politikai agresszió, a kínzások, a leigázás egy tőről fakadnak, akárhol történjenek is. Jó példa erre a könyveim mexikói sikere. Sosem gondoltam, hogy a világ másik felén is érdeklődnek majd Észtország sorsa, vagy a Szovjetunió erőszakos terjeszkedése iránt. De mivel az elvándorlás Mexikóban is hangsúlyos kérdés, és az ő szomszédságukban is ott egy nagyhatalom, a problémáink hasonlóak, így nem ismeretlen számukra a regényeim világa.

– Kelet-Európára hatványozottan érvényes mindez.
– Sok minden van, ami ebben a régióban egyértelmű. A kelet-európai újságírók sosem teszik fel azokat a kérdéseket minden alkalommal, amelyeket a nyugatiak, akiknek fogalmuk sem lehet egy diktatúra valódi természetéről. Nehéz olyasvalakinek elmagyarázni a totalitárius rendszerek működését, az elnyomást, a társadalom minden szintjét átható félelmet, aki sosem tapasztalta a saját bőrén. Mindez itt, Kelet-Európában a történelmi traumák miatt magától értetődő.

– Észtországnak sikerült feldolgoznia a múlt tragédiáit?
– Néhány évvel ezelőtt zajlott Észtországban Arnold Meri háborús bűnös pere, akit Oroszországban a mai napig hősként tisztelnek. Meri aktívan részese volt a deportálásoknak, emberiség elleni bűnökért állt bíróság elé. Az orosz média felkapta az ügyet, folyamatosan tájékoztatták a közvéleményt a per alakulásáról, és természetesen egészen másként írták le a történetet, mint az észtek. Így fordulhatott elő, hogy a tárgyalás alatt, az áldozatok leszármazottai szeme láttára, észtországi orosz gyerekek virágot hintettek a hősként tisztelt vádlott fejére. A helyzet tehát a mai napig meglehetősen bonyolult Észtországban.

– Az orosz olvasók hogyan viszonyulnak a műveihez?
– Az új regényem májusban jelenik meg Oroszországban, meglátjuk, hogyan fogadják majd. Az előző könyvemről azt hiszem, hivatalosan egy sort sem írt senki, ennek ellenére sok orosz olvasóm van. Különösen azok körében, akik beszélnek idegen nyelveket. A Tisztogatás orosz fordítását alig lehetett beszerezni, mivel az ottani kiadó nem terjesztette. Elérhető példányok nélkül pedig nehéz olvasókat szerezni.

– Regénye szomorú aktualitást nyert az elmúlt hónapokban. Nemrég egy esszét szentelt az orosz–ukrán konfliktusnak, amelyben Oroszország mellett a nyugati hatalmakat is bírálta.
– A Nyugat nyilvánvalóan nem készült fel egy ilyen helyzetre. Jelen pillanatban nem látom, hogy milyen sors vár Ukrajnára. Ha Oroszország továbbra is felhatalmazva érzi magát arra, hogy megsértse egy független állam integritását, akkor a helyzet tovább súlyosbodhat. Éveken át a balti államok voltak az oroszok legfőbb ellenségei. Persze ezek a kis országok nem jelentethetnek igazi fenyegetést, de Oroszországnak szüksége volt fiktív ellenségekre. Abban az időben sokat foglalkoztam a pszichológiai hadviseléssel, a félretájékoztatással, politikai propagandával, de reméltem, hogy ez sosem válik igazán égető kérdéssé. Sajnos mára mégis azzá vált.