Tévesztések – Szent Györgytől Stohl Andrásig

Mégsem volt szükség a Kondor Béla Közösségi Ház kiállításán úszósapkára, bár kavicsot mégiscsak dobáltak.

Úszósapkát vittem magammal a megnyitóra. Azt olvastam ugyanis, hogy Árvay Zolta és Huller Ákos képzőművészek Martinás Katalin fizikus társaságában kavicsot dobálnak a csöndesen hullámzó vízbe – márpedig ahol kavicsot dobálnak, ott előbb-utóbb messzebbre is fröccsenhet a víz. Persze gyorsan kiderült, hogy a kavicsdobálást átvitt értelemben kell érteni, a kavicsok ugyanis filozofikus gondolatok, amelyek jegyében immár negyedszer rendeznek április 1-jei kiállítást a Kondor Béla Közösségi Ház galériájában, ezúttal Tévesztés címmel.

Hát én is alaposan eltévesztettem a dolgot, mint ahogyan azok a hajósok, akik éppen Huller Ágoston és Martinás Katalin alkotásán szeretnének részt venni a Szabadversenyben, ahogyan a mű címe mondja, miközben a víz megállíthatatlanul sodorja őket a Niagara-vízesés örvénye felé. Hogy sikerül-e fennmaradniuk és célba érniük, az egyelőre kétséges, legalább annyira, mint az, hogy sikerülne-e megismételni azt az eredményt, amelyet Sós László és Kemény Éva idéz fel a szárnyakat növesztő Puskás Ferenc képmása társaságában: Magyarország–Hollandia 8-1.

Ha ez megtörténne, az legalábbis kisebb csodának számítana, márpedig, mint tudjuk, Magyarországon mára odáig már eljutottunk, hogy a lehetetlent azonnal teljesítjük, de a csodára egy picit még mindig várni kell. No nem sokat. Legfeljebb annyit, amennyit a költőnek kell várnia, azaz József Attilának, akinek az arcképét Tettamanti Béla idézi meg Nem tévesztés, nem elírás, József Attila kezeírása című munkájában: „Ki itt ha is csak félig üdvözül / Mert nagy a bűne: idecsöppent / A jövendő emberek közül, / Akik láttatván is, látnak ”

Tettamanti Bélának ajánlotta e sorokkal a költő dedikált fényképét 1924. január 30-án Makón, tehát nem neki, aki kiállít, hanem szeretett önképzőköri vezetőjének, Béla nagyapjának, de valahogy ma is nagyon időszerű, amit mond a jövőből idecsöppenő emberekről, no meg azokról, akik láttatván is látnak.

Kilencven évet, majdnem egy évszázadot fog át a vízió, Tettamanti Béla látomása, amely egymás mellé illeszti az arcképet, a költő sorait s a kezeket, amelyek akármilyen irányba is nyúlnak ki, egymást fogják le, egymás mozgását teszik lehetetlenné, mint ahogyan Homolya Gábor Diszpraxia című munkáján a két irányba néző bakancs.

És mivel egyre gyakrabban hangzik el szakemberek részéről is, hogy a hosszú tizenkilencedik század után a rövid huszadik tulajdonképpen az első világháború végén kezdődött és a rendszerváltással fejeződött be, legalábbis Kelet-Európában, végeredményben egy egész évszázadot sűrít magába a Tettamanti-mű a maga nagyon személyes és egyben objektív, drámai és abszurd elemeivel.

És azt hiszem, épp az egymástól nagyon különböző, nagyon ellentétes elemek ütköztetése miatt válik igazán hatásossá, ha úgy tetszik, a grand art komolysága és a szabályokat, határokat nem ismerő humor ötvözése révén.