Ezer felhőkarcoló – Szipál Márton 90

Ma kilencvenéves Szipál Márton fotóművész, aki Hollywoodban évtizedeken keresztül fényképezett filmsztárokat.

– Május 6-án tölti be a kilencvenedik életévét. Gratulálunk! Az ön esetében mi a hosszú élet titka?
– A barátság. Ebben a budapesti belvárosi garzonlakásban 226 képem van kirakva a falakra. És sok portréalanyom a barátom is lett. Itt van például Henry Miller szexista amerikai író „Dear friend Martin” kezdetű, bekeretezett levele a sarokban. És megmondom őszintén, már leginkább itthon szeretek lenni a barátaimmal. Tegnap is tizenegyig itt voltak vagy nyolcan. Ezzel kapcsolatban egy alapelvem van. Ide a műteremlakásba lehetőleg harminc év alatti, és hetven év fölötti emberek jöjjenek be. Ez a két életkorosztály nem a szocializmusban kupálódott ki, tudnak köszönni, enni, viselkedni, polgári módon társas életet élni. Ajaj, most figyelem, hogy te pedig már negyvennél is több vagy. Persze egy interjúnál kivételt teszek (nevet) Férfibarátom nem nagyon van, inkább a fiatal lányok járnak ide. Ismerem az ő gondolkozásukat, esetenként többet tudok róluk, mint a szüleik. Szerintem ez az én hosszú életemnek a titka.

– Szolnokon és Debrecenben nőtt fel?
– Szolnokon születtem, és Debrecenben, a Piacz utca és a Szent Anna utcák környékén nőttem fel. Apám, Szipál Márton néhány műértő pártfogója segítségével a bécsi képzőművészeti akadémiára került festészetet tanulni, s elbűvölte a fényképezés, az új csoda. Karrierjét azonban elsősorban nem ez, hanem az első világháború határozta meg. Pilóta volt: légi felderítőként fényképezett. Tevékenységéért az utolsó hónapjait élő Ferenc Józseftől „császári és királyi udvari fényképész” címet kapott, ami – noha tényleges cégalapításakor már se király, se császár nem volt – évtizedekig emelte üzletének renoméját. Jó üzleti érzékkel és egy befektetőpartnerrel, Ábrahám Jenővel közösen az észak- és kelet-magyarországi kisvárosok közönségét célozták meg fényképészeti szolgáltatásukkal. A húszas évek végére többi műtermét feladva Debrecenre összpontosította figyelmét, ahol tablói, családi képei, helyi érdemességek portréi máig is albumok. Az apám akaratom ellenére megtanított fényképezni. Gyűlöltem az egészet! Hiszen kit érdekel tízéves korában az anatómia? Apám folyton az arc geometriájával traktált, miközben én nagy odaadással a repülőgépmodellek szárnyát vágtam ki lombfűrésszel a konyhában. Ráadásul a húszas években hasonló világ volt, mint most: apám küzdött, hogy kifizesse a rezsit és az alkalmazottakat, folyton azon gondolkodott, hogy főbe lövi magát. Ha nekem valaki akkor azt mondta volna, hogy fényképész leszek, azt válaszoltam volna, bármi, csak az nem.

– A második világháborúban valóban pilóta volt?
– A második világháborúban Sztálingrád elestét követően nem vittek el a frontra, hanem pilótaiskolába kerültem. Tizenkilenc éves koromban repülőgépet vezettem. Zászlósként nem hallottam se amerikai, se angol, se orosz puskalövést, s nem láttam egy halottat sem. Viszont hadifogságba estem, a Fekete-tengertől Szevasztopolba vittek. Két lehetőségem volt: kőbányában bányászni, vagy a kitermelt követ szállítani a vállamon a hegyre. Kikészülök az első héten – gondoltam magamban, aztán ismét szerencsém volt. A láger orvosa megkérdezte tőlem, hogy milyen nemzetiségű vagyok. Mondtam: magyar, Debrecenből. Ismered a Szeleséket? – kérdezte. – Szeles Bandi a legjobb barátom – válaszoltam. A magyar orvos részletesen kikérdezett, s én valóban ismertem a családot. Kiderült, hogy az orvos a nagybácsija a legjobb barátomnak. Megtanította a kórházi szakszavakat oroszul meg németül is, így betegeket hordoztam, injekcióztam. Kivételezett helyzetem volt, a sátorkórház területén, egy kis helyiségben aludtam. A többi ezerötszáz fogoly pedig egy óriási cirkuszi sátorban, aminek rá volt írva az oldalára hatalmas betűkkel, hogy Mrs. Churchill ajándéka. Köszönjük. Öt hónap múlva hazajöttem.

– Amikor hazakerült, az élmények hatására orvos akart lenni?
– Megbeszéltük, hogy amíg a menyasszonyom tanul, nekem pénzt kell keresni. Nyitottam Debrecen főutcáján egy fényképészüzletet, amely olyan sikeres lett, hogy inkább azt folytattam. Kiírtam a kirakatba, hogy a színészeket ingyen fényképezem, így Zenthe Ferenctől Mensáros Lászlón át Rajz Jánosig mindenki megfordult a stúdióban, sokukkal barátságban voltam. Én Budapestre költöztem, ahol ugyancsak „fényszövösként” próbáltam szerencsét.

– Úgy disszidált 1956-ban Ausztriába, hogy egy kosarat is kivitt, benne egy csecsemővel.
– Egy budapesti házibuliban megjósolták, hogy mi fog történni. „Ne vegyetek lakást, mert lesz egy kisebb háború, és úgyis elmentek innét” – tanácsolta valaki. Jót röhögtünk ezen, s én harsányan azt kiabáltam: biztosan hadat üzenünk majd a Szovjetuniónak. Tény, hogy két fotós barátommal egy szál zakóban, fényképezőgéppel, és egy barátom tízhetes pici babájával a kezemben elhagytam az országot, s Bécsen keresztül irány az USA!

– Mi lett a babából? Lassan hatvanéves lesz?
– Úristen! Tényleg! Jaj Nem tudom, mi lett vele. Az apja, a barátom is disszidált, de az az igazság, hogy már sok évtizede nem tartjuk a kapcsolatot. Én a sorsban jobban hiszek, mint bármiben. Amerikában sokáig nem jutottam álláshoz. New Yorkból Clevelandbe mentem, mert hallottam, hogy ott sok magyar él. Aztán egy régi magyar ismerősöm Los Angelesbe hívott, ahol el tudtam helyezkedni fényképészként. Ő egyébként adott egy jó tanácsot: ha nem akarsz menekült maradni, akkor ne csak a honfitársaiddal barátkozz. Mennyire igaza volt!

– Azért a magyarsága szerencsét is hozott?
– Hát persze! A Sunset boulevard-on, a Playboy Club mellett megszereztünk egy üzlethelyiséget, ez olyan lehetőség volt, mintha itthon a Gerbeaud-val szemben próbálkoznánk. Akkor a magyaroknak még nimbuszuk volt, s az ingatlan tulajdonosa kezet adott a havi 265 dollárra. Amerikában ez úgy történik, hogy néhány hónappal később újra eljönnek, és a duplájára emelik a bért. Így is történt. Mi viszont azt mondtuk, hogy nem tudunk többet fizetni. Mégse rakták ki a szűrünket. Sőt! Húsz év múlva felhívott az ingatlantulajdonos felesége, mondván, meghalt a férje, de ő tud arról, hogy a hitvese kezet adott egykor a 265 dolláros bérre. Meg ne mondjuk a szomszédoknak, hogy ő továbbra sem emel árat, mert ők 2500-at fizetnek egy kisebb helyiségért.

– Hamar befutott?
– Olcsón, néha ingyen fényképeztem a karakterszínészeket, önjelölt „sztárokat”, akik ezekkel a képekkel adták el magukat. Úgy voltam vele: vigyék a híremet! Sorozatot csináltam John Wayne-ről és a feleségéről, aki akkoriban a tíz legszebb nő között volt számon tartva. Egy róluk készített óriási képet raktam ki a kirakatba, s ezt követően népszerűvé váltam. Priscilla Presley, Givenchy Kareen, Margaux Hemingway, Charlene Tilton, Sophia Loren és a kosárlabdacsillag, Abdul Jabbar portréját készítettem el, a most ismert színészek közül pedig Tommy Lee Jonest és Leslie Nielsent fényképeztem. Persze őket már nem ingyen. Martin S. Martin művésznéven 1957–58-ban már kétezer dollárt kértem egy sorozatért. Nem tagadom, életművésszé váltam, egyébként öt év múlva megkaptam az állampolgárságot is. A Hollywood Hillsen úszómedencés, háromszintes házban laktam. Akkor már világsztárok jártak a műtermembe. A jövedelmem kétharmadát a fényűző életre költöttem. Vettem például egy hófehér Rolls Royce-t, olyat, mint amilyen az angol királynőnek volt. Egy milliomos vásárolta a girlfriendjének, aki fodrászüzletet akart nyitni, és hirtelen pénzre volt szüksége. Bár a műtermem gyalog sem volt messze a lakásunktól, azért vettem ezt az autót, hogy elegánsan odagördülhessek az üzletem elé. És vásároltam egy terepjárót is. Meg is kérdezték, hogy minek, hiszen én nem is szeretem a természetet. Persze hogy nem szeretem, de egy húszéves lánnyal hálózsákban aludni, az valami nagyszerű! Később elismert divatfotóssá váltam, s egy kaliforniai magazin fotósaként jártam a világot: leginkább Hongkongban, Tokióban, Rómában, Jeruzsálemben és Párizsban tartózkodtam. Hongkongban készíttettem néhány selyemzakót, s az utazások közben gyakran jöttem haza Magyarországra. Naná, hogy a selyemöltönyben! Nekem minden bejött az életben. Viszont nagyon pörgök, ötven éve nyugtatókat szedek. Bolond vagyok, idegeskedem. Ez az alkatom, valami született dolog. Nincs mitől tartanom, mégis gyakran szorongok. Pedig lazán veszem a dolgokat. Los Angelesben egy kiállításról ellopták az egyik képemet. Most mi lesz? – kérdezte a galerista hófehér arccal. – Semmi – válaszoltam röhögve, ez is a nívómat emeli, hiszen rejtegetni fogják egy lakásban, de ott is százak fogják látni.

– Miért jött végleg haza?
– Sok oka volt. A legkomolyabb, hogy meghalt a feleségem, akivel húsz évig együtt éltem. Harmincöt évvel fiatalabb volt, mint én, de az ötből ez volt a legjobb házasságom. Tizenöt éve a dollár nagyon jó árfolyamon volt, negyedmillió forintos nyugdíjjal kezdtem itt, miközben egy joghurt 25 forintba került. Ma már nehezebb megélnem, de nem bánom, hiszen négy helyen tanítok, és sok portrét készítek.

– Ma már nagyon sokan fényképeznek. Nem idegesítő ez?
– Van, aki csinál száz képet, és abból egy talán jó lesz. Én olyan fényképészetet vallok, ahol a puskát rátesszük az állványra, a tetején van egy teleszkóp, és utána egy lövéssel homlokon lőjük az áldozatot. Ennek szabályai vannak, ezt gyakorolni kell Te se azt írod le, amit én mondok. Azért át kell fogalmazni a mondanivalómat. Ugyanez van a fényképészetben is. Milliméterre be kell állítani a kompozíciót. Hiszen reggelente is addig állunk a tükör előtt, amíg a fejünknek elvileg tökéletes geometriai formája lesz. Ha megkérdik, hogy kit szeretek fényképezni, azt mondom, azokat, akiknek abszolúte geometriai formájuk van. Sokan azt hiszik, ez egy könnyű szakma. Van, aki megkérdi tőlem: hat helyen tanítasz? Mit kell ezen tanítani? Belenézel, tetszik, megnyomod, és kész. Ez a vélemény a fényképezésről. Pedig ugyanolyan szabályai vannak, mint a festészetnek. Hány felhőkarcoló van New Yorkban? Ezer! És hány jó fényképész? Talán tíz se. Los Angelesben van egy kis iskola. Négy év alatt 156 ezer dollárért megtanítják az alapokat. Tanítanak rólam, mint az egyik legjobb portréfényképészről. Kétszer meghívtak oda vendégtanárnak, de én arra alkalmatlan vagyok, hogy minden nap bejárjak előadni valahová. Egyébként én mindig olcsó gépeket használtam, hogy ne a gép készítse a képet.

– Járja még a várost?
– Tíz éve még csak 80 voltam, hetente háromszor elmentem a Trafóba táncolni. Harminc napszemüvegem van, minden fényviszonyban mást vettem fel. Amikor hazajöttem, volt pénzem egy Mercedesre. Viszont kiszámoltam, hogy mennyibe kerülne a fenntartása és a parkolások díja. Így aztán őrültség lett volna autót vennem. Viszont mindenhová taxival járok. Olcsóbb, nem kell gyalogolni, és nem törik össze a kocsimat. Régen a partikon sokszor az agyamra mentek, amikor megkérdezték: Martyn, hol a fényképezőgéped? Volt, hogy az illető orvos volt, vissza is kérdeztem: neked meg hol van a sztetoszkópod? Most két hétig kórházban voltam, s az ottani koszt tönkretett. Teljesen legyengültem. Ma már idehaza reggeltől fogva csak eszem és eszem. Ötven éve minden reggel öt lágy tojással összeturmixolok egy marék brokkolit, sóskát vagy spenótot, s azt megiszom. A gyomrom nem fáj tőle, és alacsony a koleszterinszintem Néha egy kis kolbászt és hurkát megeszek. Viszont mostanában többször voltam kórházban. És a doktor csak annyit mond, a nyavalyák a korral járnak. Ma már ritkábban mozdulok ki, gyakran odaszegeződöm a televíziós mozicsatornák elé. Most írják az életrajzomat. Feljön az író, és beszélgetünk. Nem tematika szerint haladunk, én csak mondom és mondom, ami a múltamból az eszembe jut. Majd ő összerakja a történetet. Még nincs rá kiadó, de könnyen fogunk találni. Az öt feleségem közül egy él még, a svéd. Úgy volt, hogy ő is eljön a születésnapomra, aztán lemondta, mondván, mi van, ha a társaságban kevesen beszélnek angolul. Tavaly Spanyolországban csináltak egy olyan fesztivált, ahol mobiltelefonnal készített filmeket ismertek el. Én adtam át az első díjat. A szervezőktől kaptam egy háromezer eurós vásárlási utalványt, amelyet Madridban tudnék levásárolni. Viszont úgy döntöttem, hogy ezért én kilencvenévesen már nem utazom oda.