− Édesanyja, Pászthy Júlia operaénekesi pályafutása mennyire határozta meg az éneklés iránti vonzalmát?
− Csak tudat alatt. Nem készültem énekesnek kislány koromban, soha nem is gondoltam volna, hogy itt kötök ki. Persze mindenképpen hatott rám a zene, különösen az éneklés, amely számomra a kezdetektől az élet természetes velejárója volt.
− Hosszú ideig tudatosan nem készült zenei pályára. Miért fordult később mégis ebbe az irányba?
− Bár tényleg nem készültem zenei pályára, de azért zenéltem, már kiskorom óta. A Kós Károly Általános Iskolába ének szakra jártam, hegedűt és zongorát tanultam, és a zongora olyan nagy szerepet kapott az életemben, hogy még felvételiztem is a konziba zongora szakra. Ezen a szinten a zenei pálya azért többször megfordult a fejemben, de valóban, amikor elkezdtem a középiskolát – ahol egyébként szintén ének szakra jártam –, úgy határoztam, hogy nem leszek zenész. A középiskolából az ELTE filozófia-esztétika szakára mentem, el is végeztem. A bölcsészkaron aztán olyan mértékű hiányérzet tört rám, hogy elkezdtem újra keresni az utamat vissza a zenéhez. Ez volt a fordulópont, azt hiszem, hogy ez már tényleg a saját utam volt, és így találtam meg a dzsesszt és az éneklést.
− Komolyzenei tanulmányokat magas szinten folytatott. A dzsessznek is volt előzménye?
− Nagyon szerettem a dzsesszt már gimnazistaként is, sokat jártunk a barátaimmal dzsesszklubokba, a Millenárisra vagy a Műcsarnokba dzsesszkoncertekre, és otthon is voltak dzsesszlemezeink. Második-harmadikos gimnazista lehettem, amikor az Angelica Leánykarral Amerikában léptünk fel, Chicagóban, ahol vettem két dzsesszlemezt. Ez a két album – egy Joshua Redman- és egy Diana Krall-lemez – nagyon meghatározó lett, pedig amikor megvettem, még nem is igazán ismertem ezt a két művészt, csak ők voltak elől a főpolcon. Hazajöttem, és vagy tízszer meghallgattam mind a kettőt, annyira a hatásuk alá kerültem.
− A zenekar számait zeneszerzőként is jegyzi. Honnan jött a motiváció a komponáláshoz?
Már tízéves koromban írogattam rövidebb számokat, szerettem improvizálni a zongoránál, úgyhogy a késztetés viszonylag korán bennem volt, de ahhoz, hogy ezek a komoly számok megszülessenek, s hogy az ötletet végig vigyem és felépítsem a számot az elejétől a végéig, kellettek a komolyzenei tanulmányok. Elsősorban a zongorás múltam segít ebben.
− Amikor először a komponálásba kezdett, kért segítséget?
− Teljesen egyedül vágtam bele. A saját zenéim kapcsán elég önfejű vagyok. Amíg nincs meg a végeredmény, addig nem szeretem, ha beleszólnak. Amikor kész a szám, akkor persze érdekel, ki mit gondol, és igyekszem minél előbb elpróbálni a zenekarral. Sokszor már maga a megszólalás is sokat segít.
− Az első lemezhez képest megváltozott a zenekar.
− Úgy éreztem, kicsit más irányba kell mennem zeneileg, úgyhogy egy új zongorista és egy új nagybőgős csatlakozott a zenekarhoz. Így most Tálas Áron zongorázik, Bögöthy Ádám nagybőgőzik, a férjem, Varga Bendegúz pedig dobol. A Hidden Roots felvételénél két vendégművésszel is dolgoztunk: Tobias Meinhart szaxofonossal, aki New Yorkból érkezett, és az egyik dalban Kovács Linda énekelt. Számomra nagyon fontos, hogy a zenekarban emberileg és zeneileg is egyaránt jól működjenek a dolgok, és úgy érzem, hogy most nagyon jó ez a csapat.
− Az új zenei irány pontosan mit takar?
− Az első lemezen is saját dalok szerepeltek, de az egy szövegcentrikusabb album volt, amelyre én írtam a szövegeket is. A Hidden Roots viszont alig tartalmaz szöveget, ez is egy fontos különbség. Az éneknek instrumentálisabb szerep jut, ezáltal kicsit modernebb, kísérletezőbb is a zene. Szintén fontos stilisztikai különbség, hogy a népdalok felé fordultam: népdalfeldolgozások is szerepelnek a lemezen és ez újdonság a korábbi repertoárhoz képest.
