– Semmi sem új a nap alatt – tanítja a Szentírás, ami egy színész számára, akinek estéről estére meg kell újulnia a színpadon, meglehetősen nagy kihívást jelent. Hogy oldható fel ez az ellentmondás?
– Ha így tesszük fel a kérdést, tényleg mindent láttunk, minden megírtak már. Azt kell kitalálnunk, miként lehet mégis meglepetést okozni a nézőknek, hogy tudunk az újdonság varázsával hatni, újra és újra meghaladni önmagunkat. Ma már valóban nem az a kérdés, hogy mit játsszunk, hanem az: hogyan.
– Néha azonban a meglepetés, meghökkentés öncéllá válik.
– Kedvelem a formalista színházat, szeretem az esztétikai megoldásokat is. Engem nem zavar, ha a egy jó rendező erős hatásokkal dolgozik. Szeretem, amikor rend van, ha az előadás végén azt érzem, hogy minden összeáll egy csodálatos egésszé. A szimplán formai megoldások kevésbé érdekelnek. Nézőként is nehezen viselem, amikor egy színész munkája – nyilván mert én is az vagyok – kínlódássá válik. Azt is rossz látni, ha egy rendező olyasmit kér, ami a színész számára megalázó. A brutalitás például sosem lehet öncélú. Nagyon alapos művészi indok kell ahhoz, hogy elfogadjam.
– A színészek számára az egyik legkiszolgáltatottabb állapot a meztelenség. A lelki meztelenség szakmai alapfeltétel, de sokszor fizikailag is le kell vetkőzni a gátlásokkal együtt a ruhákat is.
– Nem mindenki számára okoz ez gondot. Sok színész bárhol letolja a gatyáját, mert már túl van a gátlásokon. Bizonyos értelemben túl is kell lenni, de rossz azt látni, hogy ez a gesztus már semmit sem jelent. Ilyenkor – nézőként is – eltartom magamtól a helyzetet. Ezek olyan csuprok, amiket nem érdemes fenékig kikanalazni, mert pont a hatás vész el belőle.
– Sokat változott a színpad világa, mióta színészként él benne?
– Főiskola után rögtön a Nemzetiben kezdtem. Valódi óriásokkal dolgozhattam, tanulhattam tőlük. Most is élnek közöttünk legendák, és vannak fiatal óriások is. Ez nem korosztályos kérdés. Akkoriban a Nemzeti Színház rendkívül hierarchikus intézmény volt. Bizonyos kérdések fel sem merülhettek, miközben más szempontból tökéletesen együtt voltunk. Szakmai szempontból nagyon határozottan működött a kasztrendszer.
– Mára a szakmai kasztrendszer tetejére került?
– Nem igazán, ehhez elég körülnézni az öltözőmben. Ebben a kis kockacukor méretű Radnóti Színházban teljesen össze vagyunk zárva. Itt nincsenek magányos pillanatok. De nem is gondolom magam színészóriásnak. Mindig eszembe jut, hogy a főiskola után hogy csüggtem az akkori nagyokon, mennyire respektáltam őket. Néha eszembe jut, miket gondoltam akkoriban a csodálatos harminc-negyven éves színésznőkről.
Kováts Adél
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
– Milyennek látta őket?
– Úgy tűnt, hogy ők már mindent tudnak, eljutottak valahová, ahová én még csak indulok, nekik már van miből dolgozniuk. Most, hogy már magam is jócskán elmúltam harminc, szembesülnöm kell azzal, hogy minden egyes alakításnál a nulla állapotról indulok.
– De már tudja, merre.
– Persze. Ott a rendező, van egy saját igazsága, és ehhez jön a darab, valamint amit én mint színész gondolok róla, vagy hol is vagyok az egészben. Jó esetben hamar levadászom a közös pontokat, hiszen ezeken tud az ember leginkább elindulni. Ez egyfajta sorvezető, amin építkezhetsz. Olyan, mint egy többdimenziós puzzle. Én így szeretek dolgozni. Kintről is és bentről is.
– Fogalma sincs arról, hogy példaképpé vált – viszonyítási alappá a közönség, és mintává a színészi pályáról álmodó fiatalok számára?
– Ilyesmit nem szabad, és szerencsére nem is nagyon lehet elhinni. Nyilván kialakult egyfajta biztonság, ami nélkül nem tudnék színpadra menni, de ha egy szerep nincs kész, egy jelenet még nem olyan, amilyennek lennie kéne, még ma is úgy szorongok, mint pályakezdő koromban.
– Ez a művészi maximalizmusból fakad?
– Az ember tudja, ha valami nem áll össze. Nyilván létezik színpadi biztonság, egy szinten természetesen mindent meg tudok oldani, de ez nem érdekel. Nem is szabad a technikai megoldásokat keresni, ezt a fajta magabiztosságot lent kell tartani. Semmi sem untat jobban, mint egy ügyes színész. Nem lehet, és nem is szabad minden előadáson ugyanarra törekedni, ugyanazt a kicsiszolt megoldást alkalmazni. A mi szakmánk legnagyobb kihívása és szépsége éppen az, hogy minden este ott és akkor szülessen meg valami, mindig a lehető legmagasabb szinten. Újra és újra át kell lépned a saját árnyékodat, hiszen a tegnapi siker ma akadály lehet.
– Azt már hallottam, hogy a kudarc árnyékát át kell lépni, de mi a baj a sikerrel?
– A kudarc egyszerű. Ha valami nem jött össze, akkor próbálsz egy új utat. A siker sokkal veszélyesebb. Megpróbálod újra ugyanazt megcsinálni, hiszen bevált. Ha nem megy, akkor nagy a baj, ha pedig összejön, akkor csapdába kerülsz, és az ötödik előadáson rájössz, hogy rutinból dolgozol. Mindig kell hagyni egy pici rendetlenséget. Vannak rendezők, akik ezt hagyják, és vannak, akik nem. A legrosszabb az olyan rendező, aki a premier után rá se néz az előadásra. Én ezt nem szeretem, hiszen az előadás az ő gyereke is, nem csak az enyém.
– Ha színésznek vagy rendezőnek készülnék, nagyon hálás lennék annak, aki ilyesmiket tanítana a szakmáról.
– Nem tanítok. Többen próbáltak rávenni, de én úgy gondolom, hogy ez óriási felelősség, ami teljes embert kíván. Egy tanár akkor jó, ha elhivatott, következetes, mindig jelen van. Most nem tudnám vállalni ezt a fajta folyamatos jelenlétet. Egy-egy kurzus belefér, hiszen az olyan, mint a rendezés.
– Kipróbálta már magát rendezőként?
– Két éve rendeztem egy előadást a Szkénében – a Black Bird című David Harrower-darabot.
– Játsszák még?
– Idén nem, mivel a két szereplőt, Mucsi Zolit és Pető Katát nagyon nehéz egyeztetni. Jövőre tervezzük a felújítást.
– A Radnótiban is rendez?
– Nem, de nem is merném vállalni.
– Viszont rengeteget játszik.
– Idén a harmadik bemutatónál tartok, és öt darabban játszom.
Kováts Adél (Blanche DuBois) és Schneider Zoltán (Harold Mitchel) a Vágyvillamosban
Fotó: Koncz Zsuzsa / Radnóti Színház
– Hogy fér az idejébe?
– A kislányom már iskolás, tehát nem érzem úgy, hogy tőle rabolom el az időt. Jó ritmus alakult ki.
– Forgatás?
– A Haction című sorozatban dolgoztam legutóbb. Nemsokára kezdődik a Terápia című tévés sorozat folytatása, aminek nagyon örülök, mert szakmailag is jó munkának ígérkezik.
– Sikerrel játssza Tennesse Williams Vágyvillamos című drámájának főszerepét. A közönség és a kritikusok is kiemelkedőnek tartják Blanche alakjának megformálását.
– Mostanra ez a szerep olyan természetessé vált, mintha a bőröm lenne. Egy-két olyan munkám volt a pályám során, amiben ennyire magától értetődővé vált számomra a megformált karakter. Blanche nagyon erős ember, még széthullásában is. Talán az agya tartja össze. Ellentmondásos, mégis vonzó személyiség, aki az utolsó pillanatig hajlandó küzdeni, és magával rántja a pusztulásba a környezetének gyengébb tagjait. Ez a jelenség sajnos ma egyáltalán nem ismeretlen, sőt egyre szélsőségesebben aktuális ez az attitűd. Napjainkban igen divatos az önelemzés, túl vagyunk a pozitív gondolkodáson is, nemrég olvastam, hogy a pesszimizmus milyen hasznos hozzáállás. Ha mindig a legrosszabbra számítasz, akkor csak kellemes csalódás érhet. Nem tudom, mennyire szerencsés ez a világszemlélet. Blanche nem kivételes ember, ha mélyen magunkba nézünk, bennünk is ott él egy hasonló figura.
– Önben pedig a szépséges színésznőn, a főállású anyán kívül megfér egy karitatív közösségi ember is. Hogy került kapcsolatba a Bethesda Alapítvánnyal?
– Megkérdezték, hogy tudok-e segíteni. Idén egy anyaotthont építenek a Bethesda Gyermekkórházban, amihez minél több támogatásra van szükség – az egyes emberektől éppúgy, mint cégektől, vállalatoktól. Ebben a kórházban súlyos beteg gyerekeket gyógyítanak, többek között ide hozzák az egész országból az égési sérült kicsinyeket. Nem kérdés, hogy a szülőnek a beteg gyereke mellett van a helye. Az anya a gyógyító csapat része. Minden gyermekkórházban szükség lenne anyaotthonokra. Kell egy hely, ahol megpihenhetnek, regenerálódhatnak a gyerekükért aggódó szülők, akik nem tudnak otthonról bejárni a kórházba, mivel távol laknak. Ez olyan ügy, ami mellé oda kell állni, annál is inkább, hiszen magam is megtapasztaltam, milyen több hónapig kórházban lenni egy gyerekkel.
– Mennyire lehet eredményes egy ilyen személyes szerepvállalás?
– Nehezen mérhető a konkrét haszon, de nagyon fontos, hogy csináljuk. Sokat beszélünk a társadalmi felelősségvállalásról, de nem árt megmutatni, hogy valósulhat meg a saját életünkben. Rengeteg módja lehet, kezdve ott, hogy szelektíven gyűjtjük a hulladékot, odáig, hogy lehetőségeinkhez mérten támogatjuk a valóban fontos ügyeket. Gyakran már az is segítségnek számít, ha tolerálunk valamit. A nyitottság, egymás felé fordulás is nagyon fontos. Segíteni kell, mert attól mindenkinek jobb lesz. Kiváló lehetőség például az adónk egy százalékának felajánlása. Mindenki döntse el, hogy a kiskutyáknak ajánlja fel, vagy a hospice alapítványnak, de találja meg a számára legszimpatikusabb célt, keressen olyan szervezetet, ami szerinte is jó ügyet szolgál – kicsit nézzen utána, hogy valóban hitelesen teszik-e, majd rendelkezzen az egy százalékról. Ne legyünk restek a jóra! Ilyen egyszerű.
