A magyarországihoz nagyon hasonló gondokkal küzdenek az erdélyi irodalmi lapok szerkesztői – derült ki szerdán a Vigadóban tartott irodalmi esten. A Helikon és a Székelyföld szerkesztői számára is kulcskérdés, hogy legyen kinek dolgozni. Lövétei Lázár László, a Székelyföld szerkesztője szerint az előfizetők megtartásának egyik záloga a kiszállás: falura, városba, szórványba, ezt a munkát nem lehet megspórolni. Szerinte ennek kapcsolattartásnak az eredménye látszik a folyóirat népszerűségén. A középiskolás korosztályt, a pedagógusokat és a Sapientia Egyetem hallgatóit viszont nem sikerült megmozgatnia a lapnak, csak fásultságról és érdektelenségről tudott beszámolni a szerkesztő.
Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon szerkesztője szerint azért ne temessük a nyomtatott kultúrát, mert a netes világ nem a halálát, csupán a konkurenciáját jelenti. A Helikon bővült is az utóbbi időben: nőtt a lap terjedelme, és újra van képzőművészet rovata.
Fekete Vince, Molnár Vilmos, Lövétei Lázár László, Papp Attila Zsolt és Karácsonyi Zsolt véleménye eltért arról, hogy vajon különös felelősséggel jár-e erdélyi magyar írónak lenni. Elek Tibor egy Páskándi Géza-szövegre reagáltatta a szerkesztőket, amelyben a költő az erdélyi magyar irodalom „történelmi strázsa” szerepéről beszélt Debrecenben 1990-ben, a romániai magyar írók kongresszusán.
Fekete Vince költőnek, a Székelyföld szerkesztőjének ez kimondottan nem tetszett, hiszen az ő nemzedéke pontosan a transzilvanizmus ellenében határozta meg magát. Molnár Vilmos író, a Székelyföld szerkesztője viszont egyetértett abban, hogy kisebbségi létben az anyanyelv veszélyeztetett, és a nyílt és burkolt elrománosítási kísérletek miatt is létezik ilyenfajta felelősség.
A többiek inkább az író, költő, szerkesztő általános felelősségéről beszéltek. Fekete Vince leginkább akkor érzi a felelősséget, amikor profi írónak kell visszaadni rosszul sikerült kéziratot. Papp Attila Zsolt író, a Helikon szerkesztője szerint létezik a felelősség, és a kisebbségi lét egyfajta pluszdimenziót is ad neki, de úgy véli: ha az ember túl sokat hangsúlyozza a felelősségét, akkor előbb-utóbb felértékeli a saját szerepét, személyiségét, és ez kontraproduktív lesz hosszú távon.
Az irodalmi est előtt konferenciát is tartottak Az erdélyi irodalom az elszakítottság idején és ma címmel. Itt felmerült a kérdés, hogy beszélhetünk-e egyáltalán különálló erdélyi irodalomról. A Bárka folyóirat főszerkesztője újra felhívta a figyelmet, hogy nem tartja szerencsésnek az erdélyi irodalomról szóló konferenciákat, mert az erdélyi irodalmat csak a magyar irodalom összefüggésében érdemes értelmezni.
Karácsonyi Zsolt ehhez azt is hozzátette az esti beszélgetéskor: a román és a szász irodalommal való összefüggésében érdemes vizsgálni az erdélyi magyar irodalmat. A magyarországi irodalommal való kapcsolattartást megnehezíti, hogy az Erdélyben megjelenő köteteket nehéz beszerezni, nincs megoldva a terjesztésük. „Nehezebb hozzájutni az Erdélyben megjelent művekhez, mint a hetvenes-nyolcvanas években” – mondta Elek Tibor.
Lövétei Lázár László a szerzők átvándorlására hívta fel a figyelmet: szerinte az erdélyi szerzőknek egy-egy magyarországi kötet után vissza kellene térniük erdélyi kiadójukhoz.
