Aharon Kesalesz és Navot Papusado 2010-ben mindenki megdöbbentésére készített Izraelben első alkalommal horrorfilmet. A Veszettség sikerét második mozijukkal tudták felülmúlni. A Csúnya, gonosz bácsik Quentin Tarantino szerint 2013-ban az év alkotása volt, a hazájában is áttört egy gátat. A thriller egyik rendezője, Navot Papusado a film magyar mozipremierje alkalmából járt hazánkban, a Magyar Nemzetnek a film izraeli fogadtatásáról, történetének szimbolikus hátteréről beszélt. A Csúnya, gonosz bácsikban három férfi – egy igazságérzetét félretenni nem tudó rendőr, valamint az egyik áldozat apja és nagyapja – egy feltételezett pedofil gyilkost kínoz, hogy megtörje, vallomásra bírja.
– A magyar mozikban rövid idő alatt a második szerzői filmet mutatják be egy, a gyermeke halálán elégtételt venni akaró, bosszújában bármire képes apáról. Mit gondol, ez véletlen, vagy valamiféle tendencia lenne napjaink társadalmi állapotának kifejezésére?
– A bosszú végtelenül primitív szándék és érzés, amely már a Biblia korai történeteiben is megjelenik. A bosszú olyan gondolat, amely egy nap mindenkiben megfogalmazódik, még ha nem is társul gyilkos szándékkal, konkrét tettel. Mégis, annyira ösztönös, hogy óhatatlanul is felvetődik mindenkiben, és itt nemcsak a konkrét bosszúra gondolok, hanem a saját kezünkkel történő igazságszolgáltatásra is. Gyakran érezzük azt, ha az emberek a környezetünkben tehetetlenek, akkor magunk szolgáltassunk igazságot. Mint az apa a Csúnya, gonosz bácsikban, aki olyannyira akarja az igazságot, amit senki nem képes neki megadni, hogy ezért elmegy a végsőkig. A filmünk ezzel együtt fikció, fantázia egy olyan helyzetről, amikor a rendszer nem képes megvédeni, kiszolgálni a benne élőket. Ez viszont egy olyan univerzális történet, amely túlmutat egy ország, egy nemzet, egy vallás vagy a faji identitás keretein, és mindenkiben munkáló gondolatokat közvetít.
– De eközben óhatatlanul felvetődik az emberben a törvény tiszteletének kérdése is.
– Ez számomra az egyik legérdekesebb kérdés. És hogy pontosítsak: nem is elsősorban egy állam törvényeire, hanem a társadalmi törvényekre gondolok. Hol van a határvonal? Szerintem a Csúnya, gonosz bácsik sokkal inkább erről, mint egy egyszerű bosszúról szól. Erre reflektál a film egyik kedvenc mondata, amikor a kínzás egy pontján a rendőr visszafogja az apa kezét és azt kérdezi: nem mentünk már így is túl messzire? Számomra ez a mondat szimbolizálja a film egészét. Hiszen végső soron nem is lehet a jó és a rossz harcára leegyszerűsíteni az alkotást, mivel az utolsó pillanatig nem lehetünk biztosak abban, a gyanúsított valóban elkövette a rémtetteit, következésképpen – legalábbis erkölcsi értelemben – jogosak azok a kegyetlenségek, amelyeket elkövetnek ellene. És ha már jogi keretek: a rendőrnek tudnia kell, mik a törvényesség határai, az apa és a nagyapa pedig egykor katona volt, ugyanúgy tisztában vannak tettük súlyával és törvénytelenségével.
– Ha már az exkatonákat és a rendőrt említi: mintha ezekkel a foglalkozásokkal egyféle rendszerkritika is megfogalmazódna a rend őreinek saját hatalmukkal való visszaéléséről. És erről Afganisztántól kezdve Irakon át Szíriáig manapság bőven hallani a híradókban.
– Természetesen ez mind benne van. Mi műfajfilmeket készítünk, amelyeknek megvannak a saját szabályaik. Ugyanakkor izraeliek is vagyunk, és nem tudunk elvonatkoztatni a hazánktól, az izraeli–palesztin konfliktustól és a ténytől, hogy arab országok szorításában éljük mindennapjainkat. Ebben a környezetben pedig az ember úgy nő fel, hogy megtanítják félni, amitől óhatatlanul paranoiássá válik. Mindenki rád vadászik, minden arab az ellenséged – ettől lassanként beleivódik az emberbe a túlélés ösztöne, és hogy meg kell védeni a gyerekeinket. És ez az ösztön az áldozatot gyakran feljogosítja arra, hogy saját önigazolására erőszakot alkalmazzon. Ezért nekünk hadseregünk van, és mindenki sorköteles. Sőt ezzel kapcsolatban kialakult egy másik reflex is: már nem teszünk fel kérdéseket. Mert csak az az ösztön munkál bennünk, hogy bármi áron, de túl kell élnünk, kisebbség vagyunk egy arab országok dominálta térségben, s ezt kompenzálnunk kell erővel, hadsereggel. És így esik meg, hogy alkalmanként a gyerekek védelme érdekében borzasztó dolgokat teszünk. Az izraeli filmek és a világ bosszútörténetei általában átlagemberekről szólnak, akik valamiért bosszút állnak az őket vagy szeretteiket, ismerőseiket ért sérelmeken. De Izraelben mindenkinek van katonai múltja, hadi ismerete a palesztin területekről. Mindenki képes lőfegyvert, gránátot használni. Még én is. Az izraeli mentalitás azt diktálja, ha valami rossz történik, reagálnunk kell rá. Például ha valahol egy lövés dördül, akkor az emberek első normális reakciója a menekülés. Izraelben, ha valahol lövés dördül, mindenki tudni-látni akarja, mi történt, ki lőtt, kire-mire lőtt. Ennek a metaforáját készítettük el a Csúnya, gonosz bácsikban, beleértve azt az utalást, hogy az izraeliek egy palesztin területen lévő házban végzik saját állampolgárukon a kínzásokat, és az izraeli apa a legemberibb interakciót egy palesztin férfival folytatja – utóbbi nem véletlenül a legszimpatikusabb karakter az egész filmben is. Ezzel pedig azt a két izraeli filmes sztereotípiát támadom, hogy palesztin ember csak megszállás áldozata vagy terrorista lehet. De azért azt sem akarom elhallgatni, hogy a film számos rétege között a politikai és morális csak egy-egy réteg, ennél sokkal összetettebb filmet készítettünk.
– Olvastam, ez a fajta izraeli zsánerfilmkészítés korábban nem létezett. Most a budapesti díszbemutatón Izrael magyarországi nagykövete is megjelent. Ez valamiféle legitimálása, elismerése lenne a munkájuknak?
– Hú, de jó kérdés! Amikor a Veszetteket készítettük, fogalmunk sem volt róla, hogy milyen lesz a fogadtatása, de egyszerűen belefáradtunk a mozikban domináló, moralizáló politikai drámákba. A film végül sikeres volt, de nem kirobbanó kasszasiker. A Csúnya, gonosz bácsikkal viszont minden megváltozott: 12 hétig vezettük a nézettségi toplistát, öt izraeli filmakadémiai elismerést kaptunk, a kritikusok megszavazták az év filmjének. Ennek eredményeképp most mindenki a következő Csúnya, gonosz bácsikat akarja elkészíteni. Mert miközben vérbeli blockbustert készítettünk, a morális, politikai tartalom ugyanúgy jelen van, ami – brutalitása ellenére – mélységet ad a filmnek. Tarantino dicsérete csak hab volt a tortán: nyilván sok ember akkor fogadott el minket, mondván, biztos jó, amit csinálunk, ha már Tarantinónak is tetszik. Kulturális nagykövetként szintén nagyon fontos munkát végez a filmünk, amely arról beszél, létezik Izraelnek egy másik oldala is.
– Úgy tudom, van egy dédelgetett filmtervük, amelynek a címe: Volt egyszer egy Palesztina.
– De szeretnénk, ha egyszer elkészülne! Westernnek szánjuk, de nem tudjuk elkerülni benne a politikát, ahogy azt már a címe is jelzi. A negyvenes évekről szólna a Volt egyszer egy Palesztina, amikor brit fennhatóság alatt működött a térség, és ahol az izraeliek szabadságharcosok voltak, terrormerényletekkel igyekeztek megtörni az elnyomást. Nagyon bonyolult időszak volt, amelyről mostanáig nagyon kevés szó esett. Ha komolyak akarunk lenni – márpedig ezúttal azok lennénk –, akkor kérdés: milyen messzire mehetünk el a témában? Mégis úgy érzem, feladatunk egy, az embereket megérintő filmet készíteni az Izrael születése előtti időszakról. Nyilvánvalóan lőporos hordón ülünk, hiszen abban a korban az izraeliek szerepe tökéletesen az ellentéte volt a mainak.
