Stephen Gould: Az előadásmód mint a jó bor

Napjaink egyik legkeresettebb hőstenorja, Stephen Gould a Budapesti Wagner-napokon lép fel.

– Éppen 10 éve, hogy Bayreuthban debütált Tannhäuser szerepében. Mennyire gondol mást ennyi idő után erről a szerepről?
– Gyakran éneklem Wagner nagy szerepeit. Annyira grandiózusak és intenzívek, hogy évekig énekelheti és formálhatja a szerepeket az ember, mindig talál bennük új gondolatokat, amiket kifejezhet. Az én Tannhäuserem is bizonyosan sokat fejlődött az évek során. Az előadásmód olyan, mint a jó bor: az idő múlásával csak egyre jobb lesz.

– A fellépése kapcsán beharangozott tizedik évforduló jelent olyan pontot az életében, amikor visszatekint, vagy ezek a dátumok a művészeknek egyáltalán nem fontosak, csak a médiának?
– Időnként mindannyian visszatekintünk, különösen akkor, ha a pályánk fontos eseményeiről, elért célokról, művészi fejlődésről van szó. Igyekszem nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani az évfordulóknak, hiszen minél többet foglalkozik egy művész azzal, mi volt a múltban, annál jobban aggódik a jelenért. Fontos, hogy folyamatosan tanuljunk, képezzük magunkat, foglalkozzunk a darabokkal, a zenével, a szöveggel, és ezáltal megpróbáljuk frissen tartani a szerepeket. És bár büszkén tekintek vissza a tíz évvel ezelőtti bayreuthi fellépésemre, de leginkább az foglalkoztat, hogy mi jön még számomra a jövőben.

– Mennyire áll közel önhöz Matthias Oldag rendezése?
– Ez az első alkalom, hogy együtt dolgozunk, és nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy erre sor került. Ő olyan ember, aki megpróbálja láttatni az összefüggéseket, és azokat az érzéseket, amelyek ebből következnek, pontosan tudja, hova akar kilyukadni, és ez a hozzáállás tökéletes. Azonban sok esetben az érzelmekre nincs hatással, amelyek egyébként természetesen működnek a karakterek között, például amikor a szenvedély hangján kell megszólalnia Tannhäusernek. Nagy előny, hogy ez a rendezés már két éve elkészült, és alig néhányan vagyunk újak benne, ráadásul Matthias Oldag sokat segít abban, hogy könnyen felvegyük a fonalat. Örülnék, ha újra munkakapcsolatba kerülhetnék vele.

– Drezdában is énekli a szerepet szeptemberben. Nagyon más az a rendezés?
– Igen, nagyon más megközelítés. A repertoárdarabokkal ez az egyik legnagyobb nehézség, általában kevés idő marad arra, hogy azonosuljunk az éppen aktuális rendezői elképzeléssel, nekem ebben azért nagy segítség, hogy nem egy egészen eltérő megközelítéssel találkoztam már.

– Mik a kedvenc Wagner-szerepei, és mit énekel szívesen, ami nem Wagner?
– Mindegyik Wagner-szerepemet szeretem, de az egyik kedvencem épp a Tannhäuser, és egyre inkább ugyanilyen kedves számomra a Trisztán is. Ha nem Wagner, akkor nagy Britten-rajongó vagyok, és Peter Grimes az, amit nagyon szeretek. A szélesebb repertoáromban, ami a baritonból jön, sajnos nem éneklek sok Verdit – bár a hangom részben olaszosan hangzik, a textúrája egy kicsit magas nekem –, de ugyanakkor Otellót éneklek, és nemrég a Pagliacci is bekerült a repertoáromba. Imádom énekelni Saint-Saens Sámson és Deliláját, csak sajnos erre ritkán van lehetőségem.

– Hogy lesz valakiből Wagner-énekes?
– Nem hiszem, hogy bárki saját akaratából Wagner-énekessé válhat. Wagner találja meg az énekest, és nem fordítva. Amikor visszatértem az operaszínpadra, eleinte jóval több olasz operát tanultam. A tanáraim egy idő után jelezték, hogy sokkal szebben szólna a hangom a Wagner-szerepekben, így kezdtem áriákat tanulni a Lohengrinből, A Walkürből, a Parsifalból. Elhatároztam, hogy ezen az úton megyek tovább. A fiatal énekeseket túl korán lökik mély vízbe a nehéz repertoárt illetően, és ez nem válik hasznukra. Én szerencsés voltam, hosszú ideig örömmel dolgoztam a zenés színházban, és csak akkor tértem vissza az operaszínpadra, amikor már a harmincas éveim végén jártam. Volt időm megérni. Hiszek abban, hogy Wagnert énekelni olyan dolog, ami fejleszti az embert.

– Milyen a Wagner-közönség?
– Tény, hogy a Wagner-rajongók jóval kevesebben vannak, mint a klasszikus olasz repertoárt – Verdit, Puccinit – kedvelők, ugyanakkor aktívabbak, lelkesebbek, és sokkal alaposabban követik a zene folyamatát, mint az olasz operák kedvelői. Amit elvesztünk számarányokban, azt megnyerjük elkötelezettségben.