Stephen Gould: Az előadásmód mint a jó bor

Napjaink egyik legkeresettebb hőstenorja, Stephen Gould a Budapesti Wagner-napokon lép fel.

– Mik a kedvenc Wagner-szerepei, és mit énekel szívesen, ami nem Wagner?
– Mindegyik Wagner-szerepemet szeretem, de az egyik kedvencem épp a Tannhäuser, és egyre inkább ugyanilyen kedves számomra a Trisztán is. Ha nem Wagner, akkor nagy Britten-rajongó vagyok, és Peter Grimes az, amit nagyon szeretek. A szélesebb repertoáromban, ami a baritonból jön, sajnos nem éneklek sok Verdit – bár a hangom részben olaszosan hangzik, a textúrája egy kicsit magas nekem –, de ugyanakkor Otellót éneklek, és nemrég a Pagliacci is bekerült a repertoáromba. Imádom énekelni Saint-Saens Sámson és Deliláját, csak sajnos erre ritkán van lehetőségem.

– Hogy lesz valakiből Wagner-énekes?
– Nem hiszem, hogy bárki saját akaratából Wagner-énekessé válhat. Wagner találja meg az énekest, és nem fordítva. Amikor visszatértem az operaszínpadra, eleinte jóval több olasz operát tanultam. A tanáraim egy idő után jelezték, hogy sokkal szebben szólna a hangom a Wagner-szerepekben, így kezdtem áriákat tanulni a Lohengrinből, A Walkürből, a Parsifalból. Elhatároztam, hogy ezen az úton megyek tovább. A fiatal énekeseket túl korán lökik mély vízbe a nehéz repertoárt illetően, és ez nem válik hasznukra. Én szerencsés voltam, hosszú ideig örömmel dolgoztam a zenés színházban, és csak akkor tértem vissza az operaszínpadra, amikor már a harmincas éveim végén jártam. Volt időm megérni. Hiszek abban, hogy Wagnert énekelni olyan dolog, ami fejleszti az embert.

– Milyen a Wagner-közönség?
– Tény, hogy a Wagner-rajongók jóval kevesebben vannak, mint a klasszikus olasz repertoárt – Verdit, Puccinit – kedvelők, ugyanakkor aktívabbak, lelkesebbek, és sokkal alaposabban követik a zene folyamatát, mint az olasz operák kedvelői. Amit elvesztünk számarányokban, azt megnyerjük elkötelezettségben.