Gyerekkorában a kezébe került egy könyv, amiben a szülőhelyéről, Kökar szigetéről volt szó. Ulla-Lena Lundberg először akkor jött rá, hogy lehet írni arról, ami körülveszi az embert. Azt, hogy távoli tájakról lehet mesélni, már akkor is tudta. – A szigetek lakói közül sokan dolgoztak tengerészként. Kisgyerekkoromtól olyan emberek vettek körül, akik a világ minden táját bejárták. Mind férfiak voltak, de ez nem zavart különösebben. Biztos voltam benne, hogy ezt én is meg tudom csinálni – meséli. Már kisgyerekként kívülről fújta a távoli, egzotikus kikötők neveit. Úgy nőtt fel, hogy helyben volt a nagyvilág.
A hetvenes években már két esztendőt töltött szerzői ösztöndíjasként Afrikában – erről az időről egy elbeszéléskötete és egy antropológiai munkája született –, élt az Egyesült Államokban, és madármegfigyelőként juthatott el a nyolcvanas évek végén az addig elzárt Szibériába. Az itt töltött hónapokról útirajzot írt.
A világjárás dacára szülőföldje, az Aland-szigetek maradt az egyik legfontosabb témája, az itt hallott élettörténetekből egy regénytrilógia állt össze. – Egy kis helyen megvan minden, ami a nagyvilágban. Valójában egyetlen emberben is minden megvan. Ő az egész világ. Sok mindent láttam, de úgy éreztem, mindent meg tudok érteni annak alapján, amit ebben a kis, tradicionális társadalomban megtanultam – mondja a hatvanhat éves író.
Ha arra a kérdésre kell válaszolni, mi volt ezek közül a legfontosabb, kis tűnődés után azt feleli: az, hogy a demokrácia nagyon nehéz ügy. Egy hatszáz lelkes közösségben is végtelenül bonyolultan működik. Ma már nem hatszáz, csak alig több, mint kétszáz fő Kökar lakossága.
– A könyvben a lelkész és a családja a főszereplők. A háború után még központi szerepe volt a vallásnak ebben a közösségben. Ez nagyon megváltozott, minden szekularizáltabb. A szolgáltatások viszont sokat javultak, naponta több komp jár, ami akkor elképzelhetetlen volt. A kommunikáció is nagyon leegyszerűsödött. Érdekes módon az elszigeteltség ennek ellenére megmaradt. Van más is, ami állandó: például a vetélkedés a keleti és a nyugati szigetek között. Az itt élők identitása nagyon erős: máig halászoknak tartják magukat, pedig egyetlen főállású halász sincs már a szigeten, elsősorban turizmusból élnek, a közszolgáltatásban dolgoznak vagy ingáznak – meséli. Ma is van házuk ott, pár hónapot minden évben Kökaron tölt, egyébként Porvooban él. Főállású író, amit az élet nagy ajándékának tart.
Úgy véli, hogy nem volt rossz döntés először a legutóbbi regényét fordítani magyarra, mert mindenképp központi helyet foglal el a művei között. Az író korán elvesztette lelkész édesapját, akiről sokat tudtak mesélni a szigetlakók. Így saját élmények nélkül, mások emlékeiből alkotta újra apja történetét. – Amikor elolvasták a könyvet, megállapították, hogy tényleg minden pontosan úgy volt – nevet Lundberg. A fiatal lelkész tragikus, hirtelen halála nemcsak családi érintettség miatt volt fontos neki, hanem azért is, mert úgy gondolja: általában pontosan így van az emberi életben. A megfeszített építkezést megszakítják a tragédiák, amelyek után mindent újra kell kezdenünk, tudva, hogy már soha nem lesz semmi ugyanaz.
Bár a finnországi svéd Ulla-Lena Lundberg svéd nyelven ír, és általában a svéd közönség sajátjának is érzi a műveit, a Jég mégis Finnországban volt nagyobb siker. Ezzel a könyvvel nyerte el a szerző a legrangosabb finn irodalmi elismerést, a Finlandia-díjat is. Az író szerint talán azért is van így, mert Finnországban az idősebb generáció még megélte a háború utáni újjáépítés nehézségeit. Úgy véli: a svédek talán kevésbé értik ezt. Egyébként nem sok időt veszteget arra, hogy a finn–svéd kettős identitásán töprengjen. – Az biztos, hogy szeretnék része lenni a svéd irodalomnak, hiszen svéd nyelven írok, a svéd olvasók szemében semmiben nem különbözöm egy svédországi svéd írótól. Az érdeklődés Svédországban hullámzó ebből a szempontból: van, hogy nagyon fontosak vagyunk, és van, hogy kevésbé. Mivel Finnországban élek és alkotok, általában finn íróként tekintenek rám, és ezzel nincs is problémám. A jó fordítások révén a finn irodalomnak is része lehetek. De fontosnak tartom, hogy lehetőségünk legyen fenntartani egy külön identitást, közösséget. A finnországi svéd íróknak egyesületük is van. Nagyjából kétszázan vagyunk. Örülök, hogy ennyi kollégám van – mondja.
A hetvenes években már két esztendőt töltött szerzői ösztöndíjasként Afrikában – erről az időről egy elbeszéléskötete és egy antropológiai munkája született –, élt az Egyesült Államokban, és madármegfigyelőként juthatott el a nyolcvanas évek végén az addig elzárt Szibériába. Az itt töltött hónapokról útirajzot írt.
A világjárás dacára szülőföldje, az Aland-szigetek maradt az egyik legfontosabb témája, az itt hallott élettörténetekből egy regénytrilógia állt össze. – Egy kis helyen megvan minden, ami a nagyvilágban. Valójában egyetlen emberben is minden megvan. Ő az egész világ. Sok mindent láttam, de úgy éreztem, mindent meg tudok érteni annak alapján, amit ebben a kis, tradicionális társadalomban megtanultam – mondja a hatvanhat éves író.
Ha arra a kérdésre kell válaszolni, mi volt ezek közül a legfontosabb, kis tűnődés után azt feleli: az, hogy a demokrácia nagyon nehéz ügy. Egy hatszáz lelkes közösségben is végtelenül bonyolultan működik. Ma már nem hatszáz, csak alig több, mint kétszáz fő Kökar lakossága.
| Fotó: Végh László / Magyar Nemzet |
Úgy véli, hogy nem volt rossz döntés először a legutóbbi regényét fordítani magyarra, mert mindenképp központi helyet foglal el a művei között. Az író korán elvesztette lelkész édesapját, akiről sokat tudtak mesélni a szigetlakók. Így saját élmények nélkül, mások emlékeiből alkotta újra apja történetét. – Amikor elolvasták a könyvet, megállapították, hogy tényleg minden pontosan úgy volt – nevet Lundberg. A fiatal lelkész tragikus, hirtelen halála nemcsak családi érintettség miatt volt fontos neki, hanem azért is, mert úgy gondolja: általában pontosan így van az emberi életben. A megfeszített építkezést megszakítják a tragédiák, amelyek után mindent újra kell kezdenünk, tudva, hogy már soha nem lesz semmi ugyanaz.
Bár a finnországi svéd Ulla-Lena Lundberg svéd nyelven ír, és általában a svéd közönség sajátjának is érzi a műveit, a Jég mégis Finnországban volt nagyobb siker. Ezzel a könyvvel nyerte el a szerző a legrangosabb finn irodalmi elismerést, a Finlandia-díjat is. Az író szerint talán azért is van így, mert Finnországban az idősebb generáció még megélte a háború utáni újjáépítés nehézségeit. Úgy véli: a svédek talán kevésbé értik ezt. Egyébként nem sok időt veszteget arra, hogy a finn–svéd kettős identitásán töprengjen. – Az biztos, hogy szeretnék része lenni a svéd irodalomnak, hiszen svéd nyelven írok, a svéd olvasók szemében semmiben nem különbözöm egy svédországi svéd írótól. Az érdeklődés Svédországban hullámzó ebből a szempontból: van, hogy nagyon fontosak vagyunk, és van, hogy kevésbé. Mivel Finnországban élek és alkotok, általában finn íróként tekintenek rám, és ezzel nincs is problémám. A jó fordítások révén a finn irodalomnak is része lehetek. De fontosnak tartom, hogy lehetőségünk legyen fenntartani egy külön identitást, közösséget. A finnországi svéd íróknak egyesületük is van. Nagyjából kétszázan vagyunk. Örülök, hogy ennyi kollégám van – mondja.
