Cserehát: örökség és remény a História völgyében

Magyarország egyik legnehezebb sorsú régiója számos történelmi, művészeti értékkel bír, amit látni kell.

Innen kanyarodhatunk el a Bódva völgyébe, amelyben a Csereháti Településszövetség létrehozta a História-völgyet, a még megmaradt kulturális értékek megmentésére, felújítására és igényes bemutatására összefogva önkormányzati, vállalkozói és civil partnerekkel.

„A lankás kies táj, a románkori kis templomok sora, a kontyolt tetejű, tornácos parasztházak, az aranyló méz édes íze, a mezei virágok illata és a régi mosókutakból csobogó víz látványa eleve visszarepítenek a múltba” – írják a História-völgy bemutatkozásában.

Való igaz, hogy különösen nyáridőben a kulturális örökség kincseivel szebb arcát tudja mutatni ez a jobb jövőt érdemlő vidék.

Itt van rögtön Edelény, a környék egyik központja: a kisváros hatalmas lehetőséget kapott azzal, hogy az alig 4-5 éve még katasztrofális állapotban omladozó L\'Huillier–Coburg-kastélyt uniós támogatásokból, az Új Széchenyi Terv keretében felújíthatták. Az összesen 2,4 milliárd forintos felújítás után idén tavasszal átadott barokk kastély akár Észak-Magyarország Fertődje is lehetne.

A kastély építtetője, Jean-François L\'Huillier (1668–1728) Lotaringiából származó katonaember volt, aki közlegényként kezdte és generálisként fejezte be karrierjét. A Habsburgok szolgálatában részt vett Buda 1686-os és Belgrád 1688-as visszafoglalásában is, majd Erdélyben harcolt kurucokkal és tatárokkal. Ugyan a Rákóczival folytatott kapcsolatai miatt egy időre kegyvesztetté vált Bécsben, de honosítása után, 1716-ban elkezdhette építeni edelényi birtokán a hatalmas kastélyát.

A kastély befejezését már nem érhette meg, és fiúörökös hiányában a Forgáchok örökölték meg az épületet. A tulajdonosok később is váltakoztak, a 20. századig a Coburgok is birtokolták.

Edelény kastélya 1945 után az itthon szokásos úton-módon pusztulásnak indult – hogy 2014 tavaszára végül újjászülessen. Ritkán járhatunk ilyen újszerűnek tűnő öreg kastélyban: a patakágakkal átszelt kertből az udvaron át a kastélyba lépve a barokk és rokokó álomszerű, rózsaszínű világa köszön vissza a termek falairól.

A kívülről a barackszín, a törtfehér és a szürke árnyalataival játszó edelényi kastélyban még minden friss, s az intézmény talán még keresi a helyét, hogyan is kerülhetne be ismét a szűkebb környék és a magyar nemzet kulturális tudatába. Mindenképpen nézzünk be a kastélyba, ha arrafelé járunk.

Edelénytől délre Boldván a 12. századi bencés apátság romjai emlékeztetnek a régi szerzetesi életre: itt születhetett 1192 és 1195 között a Halotti beszéd és könyörgés, az első összefüggő, magyar nyelven írt szövegemlékünk, amire kis kiállítás emlékezik.

A szomszédos Borsodszirákon a régi népi házak a parasztbarokk világát idézik fel, a hímes-házban pedig bele is láthatunk a régi falusiak életébe.

Damak falu a gyümölcstermesztés és a pálinkafőzés hagyományait ápolja.

A 27-es úton beérkezünk Szendrőládra, ahol egy bemutatóhely a vándorcigányok és cigányzenészek történetét és életét ismerteti meg az erre látogató utazókkal.

Innen hamarosan beérkezünk Szendrőre, a környék egyik központjába: a városka a történelem során Gömör és Borsod megye székhelyéül is szolgált egy ideig. Szendrő vára fontos erősség, királyi végvár volt a Rákóczi-szabadságharc idejéig.

Itt szerezte az ismeretlen szendrői énekmondó a 16. század derekán a korszakból fennmaradt egyik hegedősénekünket: „Egészségöm tudjátok, / Ha krónikámat halljátok, / Szendörői gallyában, / Bebek Ferenc házában. / Az ínöket zengettem, / Az nótáját pengettem, / Issza Bebek jó borát, / Törölgeti tarkóját\".

De ott van az „Egy szép dologról\" című verses mű is Szilágyi és Hajmási vitéz úrfiak tetteiről, amit „Ezer ötszázban és hetven fölött irnak egyben, Egy ifiú szörzé vala ültében, Szöndörő várában, Egy poétának ő verseiből, szomorú szivében\".

A háborúk lezárultával Szendrő várának sorsa az enyészet lett. Az alsó- és felsővár csekély romjai azért még láthatóak, a Felsővár egykori lőportornya helyén pár éve állítottak fel egy ízléses, minimalista, faszerkezetű kilátótornyot.

A városból kivezető országút mentén, egy meredek domboldalon szinte őrszemekként állnak az ősöreg, apró, düledező sírkövek az elhagyott zsidó temetőben.

Szendrőtől tovább északnak tartva beérünk Szalonnára, ahol egy különleges, 11. századi rotundából és 13. századi toldásából összeépített román kori református templom és fa haranglába ül a patakpart fölött, az országút mellett.

A fazsindelyes kis templom rotundájában nagy felületen megmaradt, részben Szent Margit legendájáról szóló színpompás középkori freskók őrzik magukban az évszázadokat.

A templomot a Szalonnán élő és tanító Kalász László, a Bódva völgyének legnevesebb poétája így köszöntötte: „Német tatár török felett őrizgetett „magyar eget / német tatár török alatt / körötted magyar föld fakadt (...) csöpp példája kicsiny hazámnak / mindig mosolygok mikor látlak / folyton újulsz miként országom / – \'Erős várunk...\' – fakad a számon.\"

Szalonnán túl szélesebb völgybe érünk, előttünk magasodik az Aggteleki-karszt sűrű erdővel borított hegyoldala élesen kanyarodik fel a síkról. Az országhatár előtti utolsó falvak (Perkupa a szép tájházával, Bódvaszilas, Komjáti, Tornanádaska álmodnak a jobb jövő lehetőségeiről.

Kitérhetünk Szinpetribe, ahol egy Aggteleki-karsztról szóló, óriási könyvet tekinthetünk meg a szépen felújított vízimalomban – hivatalos Guinness-rekordot érdemelt a csak nyolc ember munkájával lapozható, másfél tonnás könyvmonstrum. A Bódva völgyének egyik utolsó látnivalójáért kitérőt kell tenni Tornaszentandrásra: katolikus temploma a 12–14. századból származik, román és gótikus elemeket figyelhetünk meg rajta. A dombtetőre kapaszkodó, különleges, ikerszentélyes templom első említése 1283-ból származik, benne középkori falképmaradványok és barokk berendezési tárgyak fognak össze évszázadokat.

Tornanádas katolikus temploma

Fotó: tornaszentandras.hu

A távolban, a hirtelen véget érő Aggteleki-karszt mellett kikandikálva már Torna meredek hegytetőre épült várának romjai látszódnak − immár az országhatáron túl. Alatta dübörög a Dél-Szlovákián keresztül Pozsonyt és Kassát összekötő országút forgalma. A hegyek hirtelen megemelkednek, a mezők és erdők zöldebbé válnak.

Egy másik vidék kezdődik, túl a Csereháton, túl egy 20. században meghúzott országhatáron. Határok jönnek-mennek, ahogy az emberek is elvándorolnak innen vagy épp beleszületnek ebbe az elveszett, de újra felfedezendő tájba.

Maradt még, ami itt vár minket évszázadok óta.

Ahogy a lokálpatrióta Kalász László írta: „... de ez az ég / de ez a szél / de ez a domb / meg ez az ér / megmarad”.