„Ez a kezdés. Imádkozni hamarabb tudtam, mint beszélni. De titokban mind a kettőt” – jelöli ki saját terét és szerepét az elbeszélő az első két mondatban. A szöveg egy süketnémának tartott kisgyerek – felnőttkori – monológja Istenről: a falon függő ezüst „Kisjézustól”, a nagymama gyászában megjelenő „Úristenen” át az evangéliumi Teremtőig. A regény istenkeresés és teodicea, vagyis istenigazolás egyben, amely – Esterházy munkái esetében megszokott módon – számos vendégszöveg segítségével jelöli ki saját filozófiájának kereteit. Pilinszky, Simone Weil, Spinoza, Nietzsche, Kertész Imre, Wittgenstein, Pascal és Máté evangéliumának sorai épülnek be a törzsszövegbe. A látszólag naiv, álgyermeki monológ az Istenhez vezető utak térképét rajzolja fel, különös teológiai tablót hozva létre ezzel. Mintha egyetlen százoldalas ima foglalná magába az istenkeresés világtörténetét.
És talán éppen ez a vonás teszi lehetetlenné, hogy hagyományos regényként olvassuk a művet. A második Egyszerű történet sokkal szigorúbb szabályokat követ, mint elődje, (majdnem) száz oldalon valóban (majdnem) száz számozott oldal kapott helyet. És ami még fontosabb, a formai fegyelem stiláris következményekkel is jár: a rigorózus narráció, ha nem is kizárja, de mindenképpen korlátozza a játék lehetőségét. Vagyis Esterházy Péter életművének legfőbb sajátossága hiányzik a kötetből, az önirónia és a szöveg öröme helyett ezúttal egy ima emelkedettségét és szigorát kapjuk. Az elbeszélő még ellenpontozza is saját szövegvilágát a báty figurájának írásmániájával. A nem mellékesen Péternek nevezett testvér írásban rögzíti, alkotja újra a világot, a néma öcs a hallgatásban: „A bátyámnak szavak kellenek, nekem a csönd.” A világ számbavétele az egyik oldalon az írás, a másikon a ki nem mondott ima. Amit olvasunk, az valójában hallgatás. A „regény” szövege így voltaképpen az irodalom antitézise, a le nem írható szavak története.
