Fanny Ardant: Truffaut-t, az embert őrzöm

Az utolsó dívák egyike 65 évesen is ragyogó szépség. Francois Truffaut múzsáját Karlovy Varyban kérdeztük.

– Évtizedek óta sikeres színészkarriert folytat. Miért döntött úgy, hogy kipróbálja a rendezést? Ráadásul négy éven belül második filmjét készítette el.
– Nem is tudom pontosan megmondani, talán azért, mert nagyon szeretek történeteket elmesélni. Régóta írogattam már a saját szórakozásomra, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy írás közben képek ugranak be. Ekkor határoztam el, hogy megmutatom másoknak is az írásaimat, hátha érdekesnek találják. És íme, most pedig arról beszélgetünk, hogy már a második forgatókönyvemből rendeztem filmet. Tudja, néha nem ismerjük a valós okait annak, hogy mit miért teszünk. Ha valamit igazán szenvedélyesen szeret az ember, akkor soha nincsenek egyértelmű, igaz válaszok, mert túl bonyolult lenne egzakt válasszal szolgálni.

– És hogy tetszik a munka a kamerák mögött?
– Nagyon szeretem. Mert nehéz, és kihívás. Arról nem is beszélve, hogy az én rendezéseim nem kereskedelmi produkciók, hanem művészfilmek, és ezek elkészítéséhez ma különösen nehéz pénzt szerezni. A producerek nagyon merevek napjainkban. Az első kérdésük rögtön az, hogy milyen közönséget, korosztályt akarok elérni a filmemmel. Hát erre mit lehet mondani? Mindenfélét, időset, fiatalt, senkit sem akarok kizárni a film megnézésének lehetőségéből.

– És az sem könnyíti meg a pénzszerzést, hogy ön Fanny Ardant?
– Őszintén szólva nem. Általában csak azt szokták kérdezni tőlem, hogy te megőrültél? Ha valamiben segítségemre van a nevem, az a színészekkel való kapcsolatfelvétel. A színészek szívesebben dolgoznak velem rendezőként, mert én is közülük való vagyok, s tudják, hogy színészként rugalmasabb vagyok a rendezői székben is.

– És arra nem gondolt, hogy magára is osszon valamilyen szerepet a saját filmjeiben?
– Természetesen igen, sőt a legszívesebben magamra osztottam volna minden szerepet, még a kutyáét is. Amikor színész vagyok, szeretem elveszíteni a kontrollt – ez adja számomra az örömet, és feledteti el velem a kamerát, valamint az érzést, hogy ez forgatás, és nem a valóság maga. Ha viszont rendezek, mindent kontrollálni kell, így a rendezés egészen másfajta filmes munka számomra, mint a színészet.

– Ha jól értem, eszerint elképzelhetőnek tartja, hogy harmadszor is a rendezői székbe üljön?
– Igen. Biztosat viszont nem tudok mondani, mert az nem rajtam múlik. A második rendezésem, a most Karlovy Varyban is vetített Cadences obstinées/Obsessive Rhythms ugyanis nagy anyagi bukás volt, s emiatt még a korábbinál is nehezebb lesz finanszírozni a következő tervemet. De ez nem tántorít el, már meg is írtam a forgatókönyv első változatát, a történetéről viszont még nem árulhatok el semmit.

– Ön volt Francois Truffaut utolsó múzsája és élete párja a kivételes rendező utolsó három évében. Milyen felelősséggel jár napjainkban Truffaut örökségét képviselni?
– Furcsa, de sosem éreztem úgy, hogy képviselnem kellene Truffaut örökségét. Mindig is elég erősnek éreztem az örökséget ahhoz, hogy önmagában is megállja a helyét. Az életmű egy olyan egész világot képez, amelynek érzésem szerint mindig megvan a közönsége, új korosztályai. A frissességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy jelenleg is a köztudatban vannak az alkotásai. Ráadásul Truffaut valóban mással össze nem téveszthető, olyan filmeket rendezett, amik hozzá tartoznak, és amit más nem fog tudni utánacsinálni. Néha azért emlékeztetnem kell magamat a felelősségre, de mindig is úgy tartottam, Truffaut filmjeinek magas színvonala elegendő garancia a túléléshez, a szívemben ezért sokkal inkább Truffaut-t, az embert őrzöm.

– Mit gondol, Truffaut úr szeretné napjaink filmjeit és a jelenlegi filmkészítési trendeket?
– Ami csodálatos a filmben, és amitől az első pillanattól kezdve az, hogy kiszámíthatatlan. Az egyik évben jó, a másikban rossz. De a folyamatosság mindeközben hihetetlenül fontos, és Truffaut biztosan értékelné a változatosságot, és a nemzetközi színtéren számos olyan filmet találna, amit nagyon szeretne. Sokszor halljuk, hogy azt mondják, ez a rendező már nem olyan jó, mint régen volt, de higgye el nekem, régen is ugyanezt a nótát fújtuk! És talán az is különbség manapság, hogy a televízió nagyon erős, és ez nagy kihívás a mozi számára.

– Híres arról, hogy nyíltan vállalja a korát. Pedig korosztálya sok világhíres tagja nem hajlandó elfogadni, hogy már nem kaphatja meg a fiatal csábító szerepét.
– Engem ez valóban nem zavar. Azt hiszem, az egyetlen szabadság az életemben az volt, hogy mindig azt csináltam, amit szerettem. Sosem választottam szerepet pénzért, dicsőségért, valamilyen előre kitervelt stratégiából. Ha manapság ajánlanak egy jó anya- vagy nagymamaszerepet, elvállalom. Bevallom, engem sokkal jobban megrémít a halál, semmint az öregedés gondolata.

– És kap a korához illő, minőségi szerepeket? Számos sztár – nem alaptalanul – panaszkodik a jól megírt időskori szerepek hiányára.
– Természetesen ez valós probléma. Számtalan megkeresés és szerepajánlat egyszerűen nem méltó hozzám. Nem véletlen, hogy a mai napig rengeteget szerepelek színházban, ahol csak remek szerepeket kapok. Ezért sem érzem úgy, hogy szükségem lenne apró vagy vacakul megírt filmszerepekre.

– Volt kedvenc szerepe pályafutása során?
– Ezt a kérdést majd ismételje meg a halálos ágyamon. Az én szerepeimet nem díjak, kritikák határozzák meg, hanem a kellemes emlékek, amelyeket magamban hordozok róluk. Ezért sem szeretek kiemelni egyetlen konkrét filmet az életművemből, mint ahogy azt sem árulom el, ha egy-egy rendező vagy forgatókönyv csalódást okozott, de már késő lett volna visszalépnem tőle. Egy szerep sikere számomra az élet maga, és sokkal inkább arról szól, hogy boldog vagy boldogtalan voltam-e benne, semmint más minőségi kérdésekről.

– És olyan rendezőről be tud számolni, akihez rendkívüli emlékek fűzik?
– Rengetegről, de annyira különböző filmesekről beszélünk! Például Antonionival nagyon megindító volt dolgozni. 1995-ben a Túl a felhőkön című filmjében szerepeltem, és akkor már fizikailag nagyon megroggyant, de hihetetlenül erős volt, és soha egyetlen részlet sem kerülhette el a figyelmét. Bár nem tudott beszélni, mindent lerajzolt, és ha csak egyetlen centivel is arrébb került a beállítás, mint ahogy elképzelte, hajthatatlanná vált, és újra kellett csinálnunk az egészet. Csodáltam ezért őt. Nagyon szerettem Ettore Scolával és Costa-Gavrasszal is dolgozni. Vagy Caj Ming-lianggal, aki egyetlen szót sem tudott angolul, de a tekintete, ahogy nézett, vagy ahogy magyarázott: mindenben tökéletesen megértettük egymást, szavak nélkül is. A vele való forgatáskor ismét bebizonyosodott, hogy a film mégiscsak egy közösen beszélt, univerzális nyelv.