Nagyon sok tízen- és huszonéves számára meglepetés, hogy az írás tanulható is, és sokaknak még az sem világos, hogy olvasás nélkül senkiből nem lesz író. Ez volt az első tapasztalata a Fiatal Írók Szövetségének, amikor néhány éve komolyabban elkezdett utánpótlás-neveléssel foglalkozni. Azóta országszerte és a határon túl is működnek már műhelyeik, és egyes tanítványaik már publikációkat is fel tudnak mutatni. Az írásműhelyek azoknak is hasznosak, akik végül nem erre a pályára kerülnek.
A nem olvasás a FISZ íróinak és szerkesztőinek egyik réme. Sajnos mindegyikük úgy látja, hogy ez jellemző az Y-generációra.
A táborba irodalmi taxi visz fel a visegrádi révtől, a sofőr Neszlár Sándor író-szerkesztő, aki ebben az évben is fénymásolt prózarészleteket osztogat az utasoknak. Bodor Ádám Sinistra körzetéből kapnak a táborozók két oldalt egy A4-es lapon. Neszlár Sándor szerint sokszor az alapműveket sem olvassa az ifjúság, és az ajándékba adott regényrészletre is furcsábbnál furcsább reakciók érkeznek. Például hogy ki fogják-e kérdezni.
Kollár Árpád, a FISZ elnöke szerint a híres író vendégek meghívása is veszített a varázsából. Ma már szerinte senki nem azért iratkozik be egy írótáborba, mert valamelyik ismert szerzőt hívják meg oda. A fiatalokat a műhelymunka érdekli: a saját írásaik megbeszélése írásban jártas emberekkel, és hogy az ő irányításukkal új szövegeket írhassanak.
A műhelyeket komolyan veszik, és ettől tényleg iskolahangulata lesz az erdei iskolában rendezett tábornak. Reggeli után mindenki ott ül a proszemináriumon, ahol Kollár Árpád és Mészáros Márton az irodalom gyakorlati részébe avatja be a többnyire egyetemista résztvevőket: hogyan írjunk levelet a szerkesztőnek, hány szöveget érdemes elküldeni egy laphoz, és hol fogadják szívesen a fiatalokat. Kezdőbarát folyóiratként említik a Bárkát, a Műutat, az Új-Nautilust. Akit komolyabban érdekel az írás, Kollár szerint azért idővel rákap az olvasásra is.
A lírai műhelyen az derül ki: erős képeket, jó sorokat szinte mindenki írásából ki lehet emelni. A probléma általában az, hogy ezeket nem egy eredeti, saját gondolatra fűzte fel a szerző. Néha magának sem világos, mit is akart mondani, de lehetőleg valami nagyot.
Türelmesen elmagyarázzák neki, hogy az a vers, amelyben egyszerre szerepel a lét, a kín, az út és a remény, alighanem reménytelen. A csütörtöki lírai műhely oktatói, Bajtai András és Sirokai Mátyás költők azért senkit nem tanácsolnak el az írástól.
A műhelyekben az is sokat tanul, aki nem költőnek vagy írónak termett. A Fiatal Írók Szövetsége nyári táborában előfordul fiatal reklámszakember, felvidéki mérnök- és budapesti képzőművész-hallgató, de olyan „turista” is, aki csak a barátnőjét kísérte el, de ha már itt van, megpróbálkozott az írással. Van, aki a szakmájában is hasznosíthatja azt, amit tanult, s fejlődést jelenthet egyszerűen az is, hogy a dédelgetett írását sorról sorra ízekre szedik a műhelyben. Bátorság kell, hogy a résztvevők vállalják ezt, és némi érettség, hogy elviseljék és hasznosítsák a kritikát.
A magyar nyelvhez biztosan másképp áll majd, aki részt vesz ilyen műhelyeken: rájön, hogy rengeteg olyan probléma létezik, amellyel addig nem foglalkozott. Például hogy mire gondol, ha azt mondja: vándormadarak. Madárcsoportra vagy egy-egy madárra? És hogy képzavar-e az, ha az artéria oldaláról beszélünk. Valószínűleg az, szól az ítélet.
A táborokba olyan, komoly életművel rendelkező írókat is igyekeznek meghívni, akikkel egyébként nem olyan gyakran lehet találkozni: ebben az évben Szvoren Edinát, Grendel Lajost, Tompa Andreát és Tolnai Ottót. Közülük hárman határon túliak. Ez a meghívottak esetében nem volt cél, csak így alakult. Azt viszont kifejezetten szeretnék elérni a szervezők, hogy a visegrádi tábor az egész Kárpát-medence fiatal magyar írói számára találkozóhely legyen.
